F.F.: - A Halál körüli képzelődések közt gyakran előfordulnak olyanok, amikor az ember próbálja elképzelni, hogy például a szobámban Te ülsz, és itt nincs senki más. A másik eltűnt. Az a kérdés, hogy hiányzik-e az ember. Ha hiányzik, akkor mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elfelejtsék a hiányát. Az ágyat nézem, az ágyamban nincs már senki, elvitték. Az a probléma, hogy az ember a hiúságát még a halálba is magával viszi. A hiúság velejárója, hogy az emberben többé-kevésbé él az az érzés, hogy pótolhatatlan. Az eltűnésével pótolhatatlan veszteség éri a családot, a barátokat, a rokonokat, és-és, stb. Az újságíró számára fáj az, hogy hiába nézi az újságokat, hiába keresi az írásainak címét az oldalakon, nem találja többé a nevét a lapokon. Az irodalomban elég hamar betöltődik a helye, mert ott mindig akad konkurens, aki jelentkezik, és aki végre elfoglal egy helyet, amelyről úgy gondolja, hogy már régóta megérdemelné, csak eddig nem tehette meg.

Lassacskán egy-két magyar lapban éppen úgy nem fognak emlékezni rám, mint az Agence France Presse-ben (az AFP a francia állami hírügynökség), ahol 30 évig dolgoztam, és ahol igazán megbecsültek. De aki most ott dolgozik, egyszerűen nem emlékszik rám. Ha mégis, akkor legfeljebb csodálkozik, hogy még mindig élek, miközben már elkönyvelt azoknak a sorában, akik mögé egy keresztet lehet rajzolni a noteszban. Amikor látom, hogy helyettem mást kérnek fel, pedig korábban még engem kerestek meg… Az emberben ilyenkor fölmerül egy kis irigység is. „No, hát most ő írja azt a cikket, amit én szerettem volna megírni.” Ennyi az egész történet.

F.A.: - Biztos vagyok benne, ha ez így lenne, akkor mi ragaszkodnánk Hozzád, miközben Te már nem is gondolnál ránk, mert ezt a világot már nem tartanád fontosnak: valami új fele mennél éppen.

F.F.: - Ez nem egészen biztos. Lehetséges lenne akkor, ha az ember élne még valamiképpen azután, hogy meghalt. De ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Bár az ellenkezőjében sem vagyok egészen biztos. Az ember fizikai halála a természet szükségszerűsége, mert ha az emberek örökké élnének, miközben gyerekeket nemzenének, az borzasztó volna. Az új generációknak helyre van szükségük. Minden téren így van ez, csak ha az ember ezt elképzeli, akkor kicsit fáj, hogy így van.

A Kérdés

F.A.: - Ha lehetne választani, mit szeretnél inkább? Végleg megnyugodni, hogy ne fájjon, vagy valamilyen formában élni tovább?

F.F.: - Erről eszembe jut egy régi magyar zsidó vicc. Elég régi. Scheiber bácsi, a zsidó szabó meghal. Mivel jó ember hírében állt, egyenesen a mennyországba viszik Szent Péterhez. Szent Péter utánanéz a papírokon, és megállapítja, hogy hová rezerváltak lakosztályt a budapesti zsidó Scheibernek. Kiosztja neki a lakást, ami igencsak fényűző, majdnem egy kastély, sok szolgálóval, akik mindenfélét szolgálnak fel, s közben egyfolytában szól a muzsika. Megvan mindene, amire szüksége lehet: jó fürdő, ahol jó illatú olajokkal kenik be, sok nő veszi körül, azzal fekszik le, akivel akar, azt csinál, amit csak akar. Úgyhogy igazán élvezi a boldogságot, amit a derék élet után megkapott, amikor érte jönnek és hívják. Szent Péter azt mondja: „Egy kis baj van, Te nem haltál meg igazában, csak kómában voltál és fölébredtél, ezért itt nincs helyed, vissza kell menned a budapesti pincelakásodba, és tovább élni az életedet.” A zsidónak ez nem nagyon tetszik, hiszen a zene, a nők…, szóval olyan jól érezte magát a mennyországban. Kérdezi, hogy nem lehetne egy kis hálapénzzel valamit elintézni, hogy mégis maradhasson? „A törvény az törvény, nem szeghetjük meg, vissza kell menni!” – szól a válasz. Scheiber bácsi visszamegy, megtalálja kis kunyhóját, amiben egyedül él, mert a feleségét már elvesztette. A kuncsaftjait ugyan visszakapja, ám a gyerekei ritkán látogatják meg. Él még néhány évet, folyton arról álmodozva: „De jó lenne meghalni, hogy visszamehessek a mennyországba!” Egyszer aztán utoléri a sors, igazából meghal, eltemetik, és megint visszakerül a mennyországba. Ott Szent Péter mint régi ismerőst üdvözli: „Hát visszajött, Scheiber bácsi? Most nem tudok magának olyan szép lakosztályt adni, mint a múltkor, de remélem, meg lesz vele elégedve. 15 négyzetméter az egész, de az ágyával meg a kis asztalkával azért elfér majd benne.” Kissé megrökönyödik az öreg, s miután megmutatják neki a lakást, azonnal mondja, hogy vissza akar menni Szent Péterhez, hogy tiltakozzék a különbség miatt. „Miért kaptam akkor olyan remek, majdnem kastélyszerű lakást, most meg ilyen kicsit?” Mire Szent Péter azt feleli neki: „Scheiber, Scheiber, hát elfelejtetted, hogy akkor Te itt még vendég voltál?!”