1944-et írunk, nem sokkal a normandiai partraszállás előtt, közeleg a második világháborút lezáró béke. Fejtő Ferenc Dél-Franciaországban az ellenállás tagja, részt vállal a partizánakciók megszervezésében a németekkel kollaboráló Vichy-kormány ellen. Egészen addig, amíg arra nem kérik, hogy a kommunistákkal is fogjon össze ebben a harcban. Ekkor lép ki, és ezért éli túl…

F.F.: - François Jubin eredetileg tengerészorvos volt, de leszerelték, miután gyakorlatilag az egész francia haditengerészet megsemmisült. Ezután Lauzés falujába – ahol mi laktunk – érkezett körzeti orvosnak.

F.A.: - Ott bujkáltatok?

F.F.: - Az nem bujkálás volt, nyíltan éltünk ott, mert védelem alatt álltunk.

F.A.: - Hogy kaphat egy magyar zsidó védelmet Dél-Franciaországban 1944-ben?

F.F.: – Úgy, hogy az egyik francia jó barátom, aki korábban Budapesten követségi kultúrtanácsos és a Francia Intézet igazgatója volt, ismerte a helyi hivatalnokokat éppúgy, mint az intelligenciát. Az ő ajánlásával mentem az akkor még meg nem szállt Lauzés-ba, ahol a barátja, a prefektus első embere – nem mellesleg baloldali ellenálló – szállásolt el bennünket. Először a csendőröknek mutatott be azzal, hogy „ezek a magyarok az én barátaim”, és megbízta őket, hogy értesítsenek, ha németek járnak erre, hogy időben elrejtőzhessünk az óriási erdőben. Ez meg is történt…

A tengerésztiszt, Jubin, jobboldali ember volt, de nagy hazafi. Nagyon jóba lettem vele és a feleségével. Róla sokat írok, mert ővele mentem rekrutálni parasztokat az ellenállási mozgalom számára. Vele vettünk részt egy Londonból ejtőernyővel ledobott szállítmány megszerzésében, amelyből felfegyverkezhettünk.

A francia ellenállás tagja

F.F.: - A francia ellenállásnak két csoportja volt: a kommunista és a nemzeti. Én a nemzetihez tartoztam, kommunistákkal nem nagyon barátkoztam. Közben viszont a pétainisták előtt sem tagadtam, hogy gaulle-ista vagyok. Pétain marsall volt a francia Horthy; Charles de Gaulle pedig, hát, neki is lett volna magyar megfelelője, ha életben maradt volna Bajcsy-Zsilinszky Endre, a mérsékelt jobboldaliak ellenállásának vezetője. Szimpatizáltunk egymással.

F.A.: - Te ismerted?!

F.F.: - Igen.

F.A.:- Honnan?

F.F.: - A kávéházból. József Attila nagyon jóban volt vele. Kemény ember volt, ízig-vérig katona és magyar hazafi, az ellenállási mozgalom vezetője a keresztény táborban. Mivel a zsidó tábor addigra már nem létezett, a zsidókat Auschwitzba kezdték vinni, még a pesti zsidók egy részét is. Eközben Franciaországban is nehéz idők jártak. Erről sok könyvet írtam. Hihetetlen szerencsém volt – gondolom –, mert nyíltan kimondtam, hogy de Gaulle-párti vagyok, és nem jelentettek föl. Senki.

F.A.: - Nem féltél vállalni azt, hogy ki mellett voksolsz?

F.F.: - Nem, mert annyira meghódított de Gaulle, akinek hallottam 1940. június 18-án a londoni BBC rádióból sugárzott beszédét, amelyikben azt üzente a franciáknak, hogy egy csatát elvesztettek ugyan, de a háborút meg fogják nyerni. Ezzel fölvillanyozott, mert teljesen kétségbe voltam esve, attól féltem, hogy elárulnak, mivel Jubin barátomnak én voltam az első embere. Én tanácsoltam neki, hogy szervezze be a szomszéd földjén bújkáló körülbelül ötven, a spanyol háborúból menekült katonát, akik bizonyára szívesen csatlakoznak az ellenálláshoz, hiszen tele vannak bosszúval a fasiszták iránt. Ő viszont Action Française volt, a legnacionalistább királypárti, de megértettem vele, hogy ha ellenállókat akar, francia parasztokat nemigen talál erre. Egyszer például egy faluban megálltunk rekrutálni. Annyira berekedt már a sok beszédtől, hogy engem kért meg, vegyem át a szót. Teli volt a csűr parasztokkal. Beszéltem, és ők hallgattak, hallgattak, de aztán a tanító megkérdezte tőlem, hogy ez a mozgósítás hivatalos-e, s én mondtam neki, hogy ez az ellenállásé. „Ja, ez változtat a dolgokon – utasított vissza –, majd ha hivatalos mozgósítás lesz, akkor mindnyájan beállunk de Gaulle táborába katonának, de addig nem.” Jubin belátta, hogy igazam van. Ezután elmentem a spanyolokhoz tárgyalni, úgyhogy mikor Londonból ejtőernyőn kaptunk fegyvereket, akkor ők jöttek el, és úgy örültek a gépfegyvereknek és a fegyvereknek, hogy csuda.

F.A.: – Ezt ki szervezte meg?

F.F.: - Mi.

F.A.: - Kapcsolatban álltál angolokkal?

F.F.: - Jubinen keresztül, aki commandant volt, parancsnok.

Életveszélyben

F.F.: - Akkor is életveszélyben voltam, amikor megkaptuk az ejtőernyővel küldött szállítmányt. Az tulajdonképpen nagyon romantikus dolog volt, mert választottunk egy nagy kiterjedésű sík terepet, ami lehetőleg távol esett minden falutól, és ahová biztonsággal le lehetett dobni a szállítmányt, és ezen a nagy réten az egyik éjszaka egy kis jelzőtüzet kellett raknunk, hogy az égből nézvést jól láthatóak legyünk. Akkor valamennyien életveszélyben voltunk, mert ha valaki elárult volna bennünket, nem teketóriáztak volna a németek. Jubin barátomat is agyonlőtték később. Agyonlőtték. Áll egy kis szobra Cahors mellett, mint az ellenállás egyik vértanújának.

F.A.: - Amikor a csűrben toboroztatok a falu lakosai előtt, azt hogy szerveztétek meg, hogy utána ne dobjanak fel titeket?

F.F.: - Egyszerűen megkértük a falu dobosát, hogy anélkül, hogy kifejtené, miről lesz szó, dobolja ki, hogy jöjjenek össze fél kilenckor itt és itt a csűrben. Eljöttek.

F.A.: - Ez is iszonyú veszélyes lehetett, mert utána bármelyikük kiadhatott volna benneteket, ha nem ért egyet.

F.F.:- Igen, igen. De nincs ellenállás, ha nem vállalunk kockázatot. Aki ellenállt, az nem maradhatott otthon olvasni, annak el kellett menni…

F.A.: - Rózsi is veled tartott ilyenkor?

F.F.: - Ő is részt vett az ellenállásban, de ő nem jött velünk akciókra. Ő Jubin feleségével együtt, aki akkor szülte meg a második lányát, egy másik faluban várt. Ott tudta meg a szegény asszony, hogy mi történt a férjével. Akkor már én is ott voltam, mert közben a kommunista ellenállók együttműködésre kényszerítették Jubint: ha nem működik együtt, erőszakkal megszerezték volna a szállítmányból nyert fegyvereinket. Én ekkor kiszálltam. Jubin viszont egy akcióban kelepcébe került, menekülni próbált, de a német katonák, mivel fegyver volt a kezében, lelőtték. Szép emléket állítottam neki az első nagy cikkemben, amit Párizsba visszatérve írtam Albert Camus kérésére.