F.F.: - Az elébb elment előttünk egy kis fekete ember és mellette a felesége, hatalmas keblekkel. Ez eszembe juttatott egy régi emléket, amit teljesen elfelejtettem volna, ha ez a két nagy kebel nem került volna elébem: mikor diákkoromban csatangolás közben szemet vetett rám egy matróna, hatalmas keblekkel, és kedvesen leszólított, hogy nincs-e kedvem lefeküdni vele. Mondtam neki: „Hogyha maga pénzt kér tőlem, akkor nincs. De ha nem fogad el pénzt, akkor mért ne?” A nő a szemembe nézett: „Magától nem kell pénz.” Mondtam, hogy jó, akkor menjünk hozzám, a szobába. Akkor nagyon szép szobám volt (a pécsi kollégiumban).

F.A.: - Tudta, hogy ki vagy?

F.F.: - Nem. Akkor egy diák voltam a sok diák közül, és megtetszettem neki. Azután mentünk, mentünk, hazamentünk, levetkőztettem és magamra borítottam a két keblét. Aztán szeretkeztünk, nagyon jót szeretkeztünk, de ő minden nap kívánta, én meg dolgozni akartam, és egy vele töltött éjjel meglehetősen kimerített. Kezdett borsódzni a hátam, gondolkoztam, mit tegyek. Ekkor eszembe jutott, hogy (Kolozsvári) Gandpierre Emil barátom beszélt nekem egy Baudaleire-versről, amiben egy nagykeblű néger nőről volt szó, és ábrándozott, hogy ő is szeretne megkóstolni egy ilyen nagykeblű nőt. Hát előadtam neki, hogy nekem most van egy, és szívesen átadom őt neki, mert kezd kimeríteni. Gandpierre Emil az őseitől örökölte a nők által való elcsábítás örömeit, és ő is szeretett csábítani, ebben nagyon megértettük egymást. Így esett, hogy amikor legközelebb meghívtam vacsorára a nőt, meghívtam Grandpierre Emilt is. Bemutattam őket egymásnak, aztán félrehívtam a nőt: „Na, hogy tetszik a barátom?” „Stramm fiú, nagyon rendes és nagyon okos.” Úgyhogy aznap este már Emici (így hívtuk) vitte el őt, és én egyedül sétáltam haza.

Tulajdonképpen én ekkor mást szerettem. Már hazafelé arról álmodoztam, hogy mikor fogom legközelebb látni azt a gyönyörű komlói bányászlányt, akiről Grandpierre megemlékezett az egyik könyvében, és olyan szépen írta le, hogy milyen csodálatos volt ez a leány. Bár ő csak arra emlékezett, hogy ezt a gyönyörű munkáslányt is elkívánta tőlem, pedig azt nem adtam. Az jegyzett el engem a munkásosztállyal, mert szerelmes voltam belé – egy komlói bányász lányába, akivel találkoztam az utcán és elbűvölt. Ő elvitt magával Komlóba, hogy megmutassa, hogyan élnek, milyen nyomorúságban… Négyen laktak egy kis szobában. Az egész család, mindenestül, még a kutya is velük aludt. Éheztek. Ez engem nagy-nagy meglepetésként ért, mert ugyan tudtam, hogy kik a proletárok, de hogy ilyen körülmények között lehet élni, mint ők…? Ráadásul mindezt állandó csendőri felügyelet mellett tették, nehogy elégedetlenségükben szervezkedni kezdjenek. Sőt, arra is felügyeltek, nehogy kívülről a faluba jöjjenek látogatók, és kiderüljön az igazság: nehogy segítséget kapjanak. Engem is titokban vitt be, s elbújtatt a házukban ez a kislány. Velőmig hatott rám az, hogy személyesen győződtem meg a munkás nyomorról, arról, hogyan élnek Magyarországon a bányászok. Miközben más államokban tiszteletbeli állásnak számított, ha valaki bányász. Nagyon jól fizették és megbecsülték a kapitalista országokban a bányászokat, itt pedig borzasztó, micsoda béreket fizettek! Ez az, ami egy valamire való emberből forradalmárt csinálhatott.