F.F.: - Kubában az 1965-66-os év fordulóján jártam, és meglepő módon nagyon jól éreztem magam. Egy olyan Kubát láttam, amelyik még csak a kommunizmus iskolájába járt, a rendszer kialakítását szervezték, nagyon kevesen voltak igazi kommunisták. A helyiek még egyáltalán nem, őket „nevelni” kellett. Aminek sikerességéhez azért az Egyesült Államok is hozzájárult a hülyeségeivel, hisz Fidel Castro tulajdonképpen liberális ügyvédként kezdte, politikusként forradalmat indított és harcolt a kubai diktátor (Fulgencio Batista) ellen, de azért vált kommunistává, mert az USA ezért őt rögtön ellenségének tekintette. A gerillaharcosok többsége egyszerűen szabadságot, függetlenséget akart kiharcolni az amerikaiaktól, és egyáltalában nem akart kommunizmust, de az amerikaiak nagyon agresszíven léptek fel Kuba ellen. El akarták intézni, úgy, mint Panamát, vagy akármilyen kis köztársaságot, holott a kubaiak lényét – akár spanyolszármazékok, akár feketék – mélyen áthatja egy bizonyos büszkeség: nem szeretnek rabszolgák lenni. Ez nagyon rokonszenves volt. Ugyanakkor a kommunisták, akik megtanították őket a kommunista rendőrség működésére, nem voltak kellemesek. A kelet-német politikai rendőrség emberei – a feleségeikkel és a gyerekeikkel – azért mentek Kubába, hogy megszervezzék a helyi politikai rendőrséget.

F.A.: - Hogyan kerültél velük kapcsolatba?

F.F.: - Fidel Castro egy nemzetközi konferenciát hívott össze Havannában, a fővárosban: a világ összes jövőbeni kommunista vezére ott találkozott. (A „Trikontinentális értekezletre” Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából érkeztek résztvevők.) Én kiküldött tudósítóként voltam jelen az eseményen, de ugyanabban az amerikaiak által épített luxusszállodában szállásoltak el minket. Az már a sors fintora, hogy a konferencia épp az ellenük való fellépés jegyében jött létre… Mindenesetre én minden reggel hat órakor úszással kezdtem a napot a 28. emelet szabadtéri medencéjében, mert a tél ellenére már akkor kellemes meleg volt, és ott kezdtünk beszélgetni. Mindjárt mondtam nekik, hogy én nem vendég vagyok, hanem újságíró, akit fizetnek azért, amit itt költeni kell. Ezt nem vették komolyan.

F.A.: - Elárulták magukat, és Te hírt írtál mindebből?

F.F.: - Igen. Ráadásul itt is nagy szerencsém volt, egy kubai nő személyében, akit Américának hívtak, s nagyon csinos volt. A férje egy francia vasúti mérnök volt, aki egy évet töltött ott, hogy modernizálja a kubai vasutat. A férj egész nap dolgozott. Már a második nap megismerkedtem Américával, és arról érdeklődtem, hogy mivel tölti az idejét. „Hát, kicsit unatkozom – mondta a nő –, de olvasok és fürdök, szóval nem kellemetlen nyaralás ez nekem télen.” Mert december volt, karácsony és szilveszter, este bálokkal.

Azóta, hogy újságíró vagyok, nagyon fontos számomra, hogy legyenek informátoraim. Mégpedig ingyen és bérmentve. És általában nők.

F.F.: - Egész nap együtt voltunk, és mivel ő nagyon jó polgári családból származott, bevezetett a polgári életbe, már ami maradt belőle. Fidel Castrónak ugyanis volt egy remek ötlete, látta, hogy az entelektüellek nem tudnak belenyugodni abba, hogy a moszkvai szabályokat, az úgynevezett „szocialista realizmust” alkalmazzák rájuk. Ők modernek voltak, modern művészekkel, remek írókkal. Ezért Castro ötszáz és ezer közötti számú entellektüelt kiengedett Amerikába. Akkor még… Később már nem lehetett, csak engedéllyel. De akkor szabadon mentek, ahova akartak. Sokan Mexikóba, de legtöbben Dél-Amerikába, ahol jól megszedték magukat, mert nagyon élelmesek voltak. Rajtuk keresztül megismerkedhettem azzal, ami tiltva volt. América elvezetett a piacra, mármint arra a helyre, amit piacnak neveztek. Elvezetett a boltokba, ahol mindenkit ismert. Elvezetett a gyárakba, ahol ismerte a mérnököket, akik mind kommunisták voltak, névleg – de egyáltalában nem voltak kommunisták. Ők beszéltek megfigyelésekről, félelemről, a titkos rendőrségről… Ugyanakkor sok nyugati újságíróval is felvettem a kapcsolatot, de még az a világhírű fekete énekesnő, Ella Fitzgerald is ott volt. Ez mind föl van jegyezve nekem.

A két castróista balga belga

F.F.: - Összebarátkoztam két belgával, akik esküdtek Castróra és Che Guevarára, aki akkoriban tűnt el Kubából. Egy ügyvéddel és egy kitűnő televíziós bemondónővel, egy nagyon csinos, kedves lánnyal. Meglehetősen kommunisták voltak. Magukkal hívtak várost nézni, rajtuk keresztül is találkozhattam emberekkel, de ez idő alatt úgy megtérítettem őket, hogy na!

F.A.: - Mivé?

F.F.: - Szocialistává. Nemcsak antikommunistává, hanem szocialistává. Aztán sajnos megjárták velem, mert az ügyvéd kitűnő fényképész volt, rengeteget fotózott, én pedig megmagyaráztam neki, hogy mit kell tudni arról, amit fényképez. Elvittem őket kocsival megnézni az országot, mert hivatalos autót kaptam. Elhatározták, hogy könyvben adják ki a fényképeket, és megkértek arra, hogy írjam meg az utószavát. Erre azt kérdeztem tőlük: „Nem gondoljátok, hogy ez nem jó ötlet?” Arra számítottak ugyanis – mivel jók voltak a fotóik -, hogy Brüsszelben adják ki, de a kubai állam rögtön megvesz kétezer példányt az albumból, mert ennyit előre megrendeltek náluk. Nem értették a kérdésfelvetésem: „Miért? Te láttad, hogy mi történik, és csak azt mondod, amit látsz: miszerint még nem olyan romlottan kommunisták ezek. Fidel Castro rendkívül okos ember, és a végeredmény tőle függ majd.” Beleegyeztem: „Rendben, megírom azt, amit gondolok, és amit látok.” Ami egyáltalában nem volt ellenséges, mert akadtak dolgok, amik tetszettek: amit az oktatásban analfabéta-ügyben csináltak, vagy az egészségügyben. Ezekben utánozták a kelet-németeket, ezeken a területeken jó példákat követtek. Így hát megírtam az utószót, ők pedig visszamentek vele Brüsszelbe, s kiadták a könyvet, majd újra elutaztak Kubába, hogy bemutassák Fidel Castrónak. Amikor föllapozta a tartalmat, Castro azt mondta: „A Fejtő… Hogyhogy a Fejtőtől kértek utószót? Nem tudják, hogy ő egyike a legismertebb antikommunistáknak Franciaországban és a Nyugaton?”

F.A.: - Ezt Fidel Castro tudta?!? Ismerte a nevedet?!

F.F.: - Igen. Ismerték akkor a kommunisták. Mindenütt ismerték a nevemet, veszélyes voltam. A belga pár zavarba jött, és azzal érvelt, hogy „a Fejtő objektív újságíró, ő azt írja, ami van, amit lát. Nem vettük észre, hogy elfogult lenne. Sok dolgot nagyon jónak lát.” De Castrót ez nem hatotta meg túlságosan: „Sajnos nem tudom átvenni Fejtő utószavával. Ő túlságosan ismert antikommunista.” Szegények visszajöttek, kicsit leverten, de azért jó barátok maradtunk még hosszú évekig.