A telefonba olvasta be nekem a Nagyon fájt. Felhívott az Új lexikon szerkesztőségében, ahol dolgoztam, azzal, hogy „verset írtam az éjjel, föl akarom olvasni”. Mondom neki: „Attila, most dolgozom itt a Lexikonnál, és tudod, hogy én először látni szeretem a verseket, aztán hallgatni.” De nem hagyta annyiban: „Fel akarom most olvasni!” És fölolvasta. Meg voltam döbbenve.
(Olvasni kezdek: „Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet…” Fejtő figyelmesen hallgat, néha követni próbálja a szemével, máskor behúnyja, és szinte tátogva, alig hallhatóan döngicséli velem a szöveget.)
F.F.: – Látod, még ez a vágya sem teljesült. Azon a napon Ignotus Pál hívott fel, hogy elmondja, meghalt Attila. Muszály voltam lemenni az utcára, hogy kiszellőztessem a fejem. S mikor felnéztem a szemközti háztetőn lévő szemaforra, amin a híreket közölték, hát látom, hogy rosszul írták a nevét. Az ügyeletes újságíró Attila József haláláról írt.
F.A.: – 1937. november 24-e szerepel dátumként a vers alatt. József Attila 1937. december 3-án lett öngyilkos, ezt a verset 10 nappal a halála előtt írta.
F.F.: – Igen, ezek az utolsó versek voltak. A Szép Szó utolsó Attila számában hoztuk őket. Már csak a halála után jelenhettek meg. Ezt a számot nekem kellett egyedül készíteni, mert Attila már nem bírt lejönni a nyomdába. Akkor már kijött a budapesti Siesta-szanatóriumból, ahová még a nyáron bevitték Ignotusék, és lenn volt Szárszón pihenni a testvérénél, Jolánnál. Egyik megrendítőbb, mint a másik ezek közül a Nagyon fáj versek közül. A telefonba olvasta be nekem a Nagyon fájt. Felhívott az Új lexikon szerkesztőségében, ahol dolgoztam, azzal, hogy „verset írtam az éjjel, föl akarom olvasni”. Mondom neki: „Attila, most dolgozom itt a Lexikonnál, és tudod, hogy én először látni szeretem a verseket, aztán hallgatni”. De nem hagyta annyiban: „Fel akarom most olvasni!” És fölolvasta. Meg voltam döbbenve. Miután befejezte, már kérdezte is: „Na, milyen?” Makogtam: „Attila, csodálatos egy vers, de rettenetes, rettenetes egy vers ez”. „Igen, hát rettenetes” – szólt vissza a telefon túloldaláról. Aztán bejött az irodámba, magával hozta a kéziratot, és újra elolvastam. Olyan döbbenetes ez a vers!
Beteljesült, ami írva vagyon
F.A.: – Nem is sejtettétek, hogy baj lesz? Csak utólag ennyire világos, hogy előre megírta, hogy miért és mire készül?
F.F.: – Érezni lehetett azért, hogy nagyon fáj – többször depresszióba esett – és ebből komponált egy csodálatos verset. Csak Friedrich Hölderlinnél, az őrült német költőnél találkoztam azzal, hogy így összefutott a kétségbeesés és a saját maga sajnálata, hogy azt kiáltsa: nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj! Senki sem tudott Attilán segíteni… Nem lehetett segíteni rajta… Csodálatos és rettenetes volt a vers. Rettenetes volt érezni, hogy nem tudunk segíteni.
F.A.: – Mit tettetek, amikor megtudtátok, hogy öngyilkos lett?
F.F.: – Mit tehettünk? Gondoskodni kellett a temetéséről, hogy mégis legyen ott valaki. A hivatalosságok közül így is csak a Szocialista Párt vezetése jött el. Mónus Illés párttitkár, Faragó László, a kitűnő újságíró és K. Havas Géza. Kevesen jöttek el, talán húszan voltunk összesen a temetésén. Ignotus Pál beszélt, én nem voltam képes rá. A Szocialista Párt nevében Szélpál Árpád szólt – nagyon szépen. Ő egy igen rendes, tisztességes költő volt, és jó író is amellett. Faludy György azt mondja, hogy ő is ott volt, de nem emlékszem rá. A lapkiadó Cserépfalvi eljött.
