F.F.: – 1929-ben feljöttem Budapestre a Pázmány Péter Tudományegyetemre, és hamar felfigyeltem egy értelmiségi vitatkozó klubra. Akkor még tudtak úgy vitatkozni az emberek, hogy utána együtt borozzanak egy kávéházban… Az erdélyi, kicsit antiszemita újságíróról elnevezett Bartha Miklós Társaság egy érdekes irodalmi-politikai fórum volt, ahova mindenféle irányzat képviselői eljöttek. Kommunisták, szocialisták, liberálisok, népiesek, antiszemiták, félfasiszták, fasiszták jártak ide, és udvariasan(!) vitatkoztak egymással. Akkor még a fasisztákkal is lehetett beszélni. Komoly viták voltak, de nem sértő vagy dühös támadások. Különös jelenség volt ez.

Én is ide jártam, és itt ismerkedtem meg sok barátommal. Köztük egy nagyon lelkes kommunista nyomdásszal, Lakatos Péter Pállal, aki maga is költő volt, és aki meghívott magához vacsorázni az azóta íróként nevezetessé vált egyetemi barátommal, Szász Bélával együtt. A felesége nagyon szép fiatal nő volt, mindketten szerelmesek lettünk belé. Hű volt a férjéhez, pedig az egy púpos – de egy igazi púpos – nyomdai szedő volt, aki a vacsora közben megkérdezte tőlem, ismerem-e József Attilát. Visszakérdeztem: „Ő ki? Nem hallottam még róla…” Azt mondta: „Egy fiatal költő, de már nagy költőnek mondanám. Akarod, hogy olvassak tőle valamit?” Levette a polcról az első könyvet, és abból felolvasta a Tiszta szívvelt: „Nincsen anyám, se apám, se istenem, se hazám”. Ez úgy szíven ütött, hogy no! Mert nagyon mély vers ez. „Ha kell, embert is ölök.” Érezni lehetett, hogy ezt komolyan mondja. Olyan fiatal volt, amikor ezt a verset írta (1925-ben, 20 évesen, 4-5 évvel azelőtt) és olyan ártatlan, hogy komolyan mondta. Kértem, olvassa fel még egyszer, annyira gyönyörű volt. Tudod, én is írtam verseket, novellákat, de mikor Attila első verseit hallottam, megfogadtam, hogy többé nem írok, mert ilyeneket nem tudok, mint ő. A nyomdász felolvasta még néhány költeményét, és mikor látta, hogy egészen odavagyok tőlük, megkérdezte: „Szeretnéd megismerni?”

Hát hogyne szeretném megismerni!

F.F.: – „Akkor menjünk el hozzá!” – indítványozta. Nagyon meglepődtem: „Hogyan? Csak így? Most? „Csak így. Meg fogod látni, hogy nagyon kedves ember” – nyugtatott, úgyhogy vacsora után elindultunk József Attilához. Szász Béla nem ért rá, csak ketten sétáltunk, valahonnét az Operaház közeléből. Ő Judit asszonnyal (Szántó Judittal) már együtt lakott a Nyugati pályaudvar közelében, azt hiszem, a Székely Bertalan utcában, Judit lakásában. Fölmentünk a második emeletre, ott a gangra nyílt a lakás, kis szoba-konyha. Kinyitottuk az ajtót, Juditot a földön térdelve, a konyha padlóját súrolva találtuk. Megszólítottuk: „Attila merre van?” Azt válaszolta: „Benn van a szobában, dolgozik”. „Gondolod, nem zavarjuk?” – kérdeztem. Föl se állt, úgy felelt: „Nem, örülni fog nektek, menjetek csak be hozzá.” Erre bekopogtunk, és ott találtuk egy nagy-nagy asztalnál, egymáson tornyosuló könyvekkel. Hegelnek egy filozófiai művét olvasta németül. A nyomdász, későbbi közös barátunk, azt mondta neki: „Fejtőnek felolvastam néhány versedet, köztük a Tiszta szívvelt is, és annyira meghatottad, hogy elhoztam hozzád.”

Így ismerkedtem meg József Attilával. Olyan volt, mint a verseivel való megismerkedés… Szerelmes barátsággá lett rögtön. Sokáig maradtunk nála, felolvasott a verseiből, és politikáról vitatkoztunk – akkor éppen egy Marxról szóló tanulmányon dolgozott. Jó barátokként váltunk el egymástól azzal, hogy másnap újra találkozunk.

Nagyon fiatalos volt, nagyon lelkes volt, nagyon kommunista volt még akkor

F.F.: – Attila röpiratokat osztott a külvárosokban. Én pedig baloldali voltam, végérvényesen még nem választottam kommunizmus, szocializmus és a többi között, de már többé-kevésbé túl voltam a kommunizmuson.

F.A.: – Azt mondod, többé-kevésbé túl voltál rajta, Attila még lelkes híve volt. Melyikőtök hatott jobban a másikra?

F.F.: – Hát igen, Attilával megint beleestem, de nagyon rövid időre. Akkor jó könyveket olvastam a témáról – jó német irodalma volt a kommunizmusnak –, és megértettem. De azért legbelül szocialista maradtam, mert a pécsi egyetemi éveim és egy munkás lánnyal kötött barátságom nagyon hatott rám, ráadásul addigra már kikeresztelkedtem, a vallásgyakorlást pedig nem nézték jó szemmel.

A kommunizmus vonzásában

F.A.: – Mi vonzott a kommunizmusban? A céljai? A forradalmi hevülete?

F.F.: – Az ígéretek. Az, hogy ha a proletariátus, vagyis a nép, a tömeg összefog és harcba lép, akkor igazságosabb lehet a világ. „Attila egyedülálló módon szerette a munkásokat, és ezt a testvéri szeretetet, amit irántuk érzett, megírta. Tudod, van egy verse, a Munkások, amelyben így kiált: „De – elvtársaim! – ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!” Igazi vadság van ezekben a sorokban: Attila eldöntötte, hogy kiáll a munkásságért. Ezt ő így érezte, és én is úgy éreztem. Ezért szerkesztettük közösen a Szabadon című folyóiratot – akár illegálisan – is 1931 nyarán, igaz, csak egyetlen szám jelenhetett meg belőle. Magyarországon a horthyzmus kiábrándító volt már az elején is. Később meg… Nagykanizsán nem volt terror, de Siófokon már ölték a zsidókat is.