A gyász és a gyászmunka, a súlyos veszteség és a fájó hiány kit szenvedélyes kifakadásra, kit intim emlékidézésre, kit végső mérlegkészítésre, kit bölcselkedő ítélkezésre késztet. Ahány személyes viszony, megközelítés és habitus, annyiféle hangvétel és műfaj; persze alkat és ízlés dolga, hogy szóban vagy írásban ki mire vállalkozik.

E sorok írója, akit Fejtő Ferenc évtizedek óta folyamatosan és nyilvánosan a „rehabilitátora” és „első monográfusa” címmel, valamint vitával tisztelt meg, igazán sok mindent felidézhetne a Fejtővel „kettesben” eltöltött 35 évből, de mi sem áll távolabb tőle, mint az „én és a híres ember”-narratívák nekrológ-ürügyű magamutogatása. Legszívesebben úgy búcsúztatná e hasábokon Fejtő Ferencet, hogy egy gazdag idézetmontázst adna közre írásaiból vagy akár csak a Kritika hasábjain az elmúlt 22 év során megjelent Fejtő-publikációkból. Annál is inkább indokolt lehetne ez, hiszen az Irodalomtörténet c. folyóirat 1983-as publikációja (egy Fodor Ilona által készített 1976-os Fejtő-interjú) és Huszár Tibor Beszélgetések című 1984-es könyve után − az 1948-as államszocialista rendszerváltozás óta − itt, a Kritika 1986/8. számában jelent meg először hazánkban széles publicitású Fejtő-beszélgetés: Litván György két évvel korábban, Párizsban fölvett televíziós diskurzusa. Mindezt azután a Kritikában, majd más lapokban a Fejtő tollából való és vele vitatkozó cikkek gazdag áradása követte, hogy a rendszerváltozás küszöbén végleg eltűnjenek az őt és nyilvánosságát zároló hazai korlátok. Nincs messze az idő, amikor Fejtő Ferenc egész életműve, sőt recepciója is az „utókor” tudományos mérlegelésének tárgya lesz, ami − munkásságának nemzetközi dimenziója okán is − aligha lehet csupán magyar ügy, ha persze XXI. századi nemzeti önismeretünk nélkülözhetetlen eleme lesz is.

Egy órával azután, hogy 2008. június 2-án kora délelőtt megvettem az Érzelmes utazás aznap piacra került friss, harmadik, átdolgozott kiadását (Kossuth Kiadó), telefonon ért el Fejtő halálhíre. Így lett legelső, 1936-os könyvesszéje egyúttal az életében megjelent utolsó munkája − mintegy szimbolikusan kikerekítve és lezárva a felmérhetetlenül gazdag életművet. Roppant akaraterővel küzdött a századik születésnap eléréséért, reménykedett is benne, de betegségei sűrűsödésével szorongás nélkül, szinte derűsen készült az elkerülhetetlen búcsúra. Huncut mosolyú és gyakran provokálóan avantgarde, mégis bölcs pátriárkaként az utolsó pillanatig otthon volt a világban és a magyar kultúrában; kíváncsian fürkészett minden arcot és jelenséget, szenvedélyes véleményformálóként „szólt bele” a körülötte történtekbe. Alkotói, könyvírási tervei is jócskán voltak, de megvallotta: teljes, boldog életet élt, legfőbb vágyai és álmai teljesültek − mind írói-gondolkodói ambíciói tekintetében, mind Európa és hazája sorsát illetően. A legnagyobb öröm az volt számára, hogy megérhette költő-barátja, József Attila születésének centenáriumi évét és az ezzel kapcsolatos ünnepségeket, szakmai vitákat. Túlzás nélkül állítható: ő lett ezeknek a hónapoknak főszereplője. A „státusza: József Attila barátja”-póztól mentesen, a költői-művészi szépségbe 90 fölött is beleborzongó műértőként, kreatív irodalmár értelmiségiként lett a lírikus és gondolkodó József Attila szakszerű újraértelmezője, hűséges (de nem kanonizáló szigorúságú) interpretátora és szenvedélyes népszerűsítője.

Mindeközben, József Attila kapcsán is bátran kiállt a sanda politikai töltésű és az egyszer már (az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején szélsőjobboldalról) megélt − tehát nagyon is „ismerős” − „személyes” támadásokkal szemben, amelyeket baloldali-liberális közírása, politikai állásfoglalásai, nyilatkozatai miatt kellett elviselnie. Ilyenkor feltámadt az egykori Szép Szó, a Szocializmus és a Népszava debattere; évtizedekkel fiatalabbakat is megszégyenítő dinamizmussal írt és adott interjúkat. Szinte hetente, állandó rovatként közölt világpolitikai és hazai témájú publicisztikákat: amíg lehetett, pl. a Magyar Hírlapban, majd e lap „arculat-rendszerváltása” után szinte az utolsó hetekig a Népszavában, egyéb lapokról, televíziós és rádiós megjelenéseiről most nem is beszélve. Egész életére, munkásságára ez a kifogyhatatlan kíváncsiság, ugyanakkor a derűvel és megértő toleranciával együtt is kikezdhetetlen kritikai érzékenység volt a jellemző. Ahogy az Érzelmes utazás legfrissebb kiadásának 2008 februárjában kelt előszavában is írta: 1933-ban a magyarosítás céljából választott neve „sorsjelző” beszélő név: „azóta nem csinálok egyebet, mint hogy próbálom megfejteni saját rejtvényemet, meg a magyar rejtvényt, és vakmerően a világét meg az életét.”

Hogy mindig igaza lett volna? Bizonyára nem. Elutasított minden efféle „megmondóemberi” önjelöltséget vagy ráfogást, „genetikailag” idegen volt tőle a tekintélyelvűség. A dialógusok embere, a polémiák moralistája volt, aki nem szégyellte bevallani, ha valamiben tévedett, de akinek − saját önkorrekcióit is bekalkulálva − történelmi távlatból többnyire és a lényegben mégis igaza lett. „Franciás” felvilágosodás-párti humanizmusában, könyörtelen (s ma is időszerű) antifasizmusában, européer távlatú magyar patriotizmusában, antisztálinista liberális baloldaliságában, József Attila-mértékű irodalomkritikai kánonjában mindenképpen.

Míg tragikus sorsú költőbarátja a halála előtti utolsó versében „végképp másoknak remél”-t anyagi, szellemi, erkölcsi javakat és jóvátételt, a „szerencsés” Fejtő megérhette s megírhatta az 1945-ös felszabadulást, a szabadság−egyenlőség−testvériség hazai demokrácia-projektjének felemelő esélyeit, de eltorzulását, a hidegháborúnak és a baloldaliság államszocialista kisajátításának, kompromittálásnak a tragikus évtizedeit is. Könyvekben és cikkekben folyamatosan reflektálhatta a nyugati jóléti államok mégoly konfliktusos demokráciáját, a kivégzett Nagy Imréék és saját maga magyarországi rehabilitálását, az 1990 körüli világrendszerváltást, az európai egyesülést, de a globalizáció új kihívásait, a későkapitalizmus kiéleződő drámai egyenlőtlenségeit és nemzetközi konfliktusait szintén. S nem utolsósorban a régi ordas eszmék gyakori újraéledését és az új fundamentalizmusok pusztító erejét, amelyektől hazánkat is igyekezett óvni.

Hogy ki is ő? Hát „a század utasa”, ahogy a Maurizio Serra, olasz történész-barátjával közösen jegyzett dialóguskönyvük címében önmagát nevezte. Mindazonáltal nemcsak utazó tanúja, hanem − közíróként, civil tekintélyként, egy bámulatosan kiterjedt nemzetközi kapcsolati háló birtokosaként és mozgatójaként − segítője is lehetett hazánk európai uniós befogadásának, nemzetközi megbecsültségének. Az értelmiség − a „plusz” nemzeti feladatokkal övezett, jellegzetesen kelet-európai irodalmár − felelősségérzetétől hatva igyekezett befolyásolni a közgondolkodást és a politikai kultúrát, de mindenféle messianizmus nélkül, meglehetős józansággal. A kommunizmust elutasító Fejtő 2001. december 24-i interjújában (Magyar Hírlap) a kommunista tudóst idézi: „…osztom az olasz filozófus, Gramsci eszméjét, amely szerint a legbölcsebb, amit tehetünk az, hogy a pesszimizmusra hangoló tisztánlátást a jóakarat optimizmusával egyetemben műveljük”.

Különösen utolsó könyveiben törekedett arra, hogy valamiféle szellemi végrendeletet fogalmazzon meg; ám valójában ezek sem elsősorban róla, hanem a világról szólnak. Az önmagától való meghatódás, önsiratás legkisebb jele nélkül is gyakori bennük az időskori önreflexió, ars poetica. Több munkájában határozza meg ekként munkásságát: „mindennapos, megszokott foglalatosságom” „a jelenkori történelem kommentálása…” (A zsidó és az Úristen. Eretnek esszé. Bp., Logos, 1997.) „Nem vagyok »nagyság« és nem is érzem magam annak. Nem voltam újító, nem teremtettem sem új filozófiát, sem új stílust. Egyetlen érdemem van: dolgoztam, fáradhatatlanul tanulmányoztam, kérdéseimmel ostromoltam és próbáltam megérteni ezt a századot, amellyel együtt születtem, s amellyel valószínűleg együtt fogok meghalni is” (Hová repül az idő? Beszélgetések Jacqueline Cherrault-Serperrel. Bp., Belvárosi−Cserépfalvi, 1996.)

A legutóbbi években, hónapokban is olyan kényes témákhoz nyúlt hozzá fesztelen természetességgel és egyúttal tudományos komolysággal, mint az erkölcsi, teológiai és kulturális értelemben vett „ördög”, mint a zsidó−keresztény kultúrkör vagy éppen az egész huszadik század történelmi íve s benne a tágan értett szociáldemokrácia. Hogy 60 évvel ezelőtt s ma is vannak, akiknek nem tetszik intranzigens európaisága, akik „kurziválják” a nevét, őt magát pedig legszívesebben kirekesztenék a nemzeti kultúrából? Ez korántsem meglepő, hiszen ő kényelmetlenül szuverén és kényelmetlenül baloldali.

Egy okos, racionális, de hittel, érzelemmel „feltöltött” polgári szocialista vagy szocialista polgár volt Fejtő, ahogy erről típusról ő maga is annyit értekezett. A szöveganyag romlatlanságára, az intellektuális kérdezőképesség mélységére vall, hogy szinte friss intellektuális útirajzként és értelmiségi öndefinícióként olvashatjuk újra az 1936-os Érzelmes utazást; hogy régi és mai nagy-interjúi, memoárjai a mostani századfordulón is szellemi izgalmat keltettek; hogy a 30-as évekbeli kitűnő irodalmi tanulmányok és esszék napjainkban is reveláló erővel hatnak − a József Attila és Ignotus Pál társaságában általa szerkesztett Szép Szóval együtt; hogy a Monarchiáról és a szociáldemokráciáról írott történelmi-politikai esszéi friss izgalmat keltenek; hogy A népi demokráciák története a múlt század második felének nemzetközi bestsellere lett s hogy 1956-tal foglalkozó egykori könyvei és jelenkori nyilatkozatai eleven viták közegébe vágnak.

A magyar, horvát, cseh, német, zsidó, francia és olasz kultúrák sajátos szintézisét megtestesítő Fejtő-írásmód a történelmi baloldal legjobb intellektuális örökségét képviseli és gazdagítja, a friss szellemű, európaian magyar és magyarként európai értelmiségét. Különös érzékenysége volt a közép- és kelet-európai sors, az itt élő nemzetek, népek, nemzetiségek problematikája, egymásrautaltsága iránt, miközben a francia felvilágosodás és forradalom, az egyetemes szabadságeszmék gondolati és morális örökségének az utóda. Ami pedig a mi tájainkon oly gyakori meggyőződés-váltásokat, „gerincproblémák”-at, tisztálkodási, megtérési, kompenzálási és bűnbakképzési ceremóniákat illeti, ezek igen távol álltak tőle, ő a lényeget tekintve hűséges emberként élt. A már többször idézett Érzelmes utazás 1988-as kiadásának előszavában a sztálinizmus, a kommunista totalitariánizmus megrendítő tapasztalatai után is megvallja „a szocializmusnak a nyugati kultúrából kinőtt formái” iránti évtizedes s immár végleges, a liberális, az emancipációs és demokratikus alapértékeket ötvöző elkötelezettségét, „a szellemi munka autonómiájával, a magyar szabadsághagyományokkal összeegyeztethető szocializmus melletti kiállást”. A 30-as évek elején a kommunista illúzióktól és radikalizmustól is megérintett, majd a szociáldemokráciát, a demokratikus szocializmust választó Fejtő először franciául, majd magyarul 1990-ben s azóta újra megjelent memoárjában (Budapesttől Párizsig) nem restelli megvallani fiatalkori önmagáról: „vonzottak a marxizmus racionalista, vagyis ésszerűségre törekvő és humanista igényei, követelményei, de taszítottak és lázongásra, lázadásra ösztönöztek a szektarianizmus és a terrorizmus terméketlenítő visszahatásai. Semmit sem tagadok meg abból, amit a magam Sturm und Drang-korszakában, viharos ifjúságom éveiben írtam.” Gyakran emlegeti, hogy miközben elutasította és elutasítja a „létező szocializmus” gyakorlatát, igenis, „lehetséges hűnek maradni a marxista elvekhez”, „mindig hű maradtam a szocialista eszményekhez”

Lehet műfajelméleti vitákat folytatni arról, hogy mi is Fejtő írásos életművének fő profilja, hogy tulajdonképpen ki is ő. Irodalmi esszéista? Vagy történetíró, aki a felvilágosodástól kezdve 1848 európai tavaszán, majd az Osztrák-Magyar Monarchián át a népi demokráciákig, 1956-ig és az ezredforduló szociáldemokráciájáig ívelő két és fél évszázad jelenségeinek, értékvonulatainak, személyiségeinek és intézményeinek naprakész historikusa? Vallásbölcseleti értekező? Nemzetközi és hazai érdekű politikai közíró és „hivatásos vitapartner”? Végül is reménytelen őt beskatulyázni, de nem is érdemes. Hiszen valamennyi műfaját egységbe foglalja az értelmiségi, az írástudó mélyen átélt, komolyan vett − de hitelesítő öniróniával is átszőtt −  hivatástudata. Aki elsősorban az igazságnak és a történelmileg igazolt értékeknek elkötelezett, és nem lebeg a fellegekben, nem hivalkodik a „függetlenség” gyávaságával.

Fejtő számára a legutóbbi években ezért is okozott fájdalmat a hazai értelmiség jelentős részének hallgatása, manipulálhatósága, megfáradása. Pedig „ilyen helyzetben − írta − ildomos megszólalnia az értelmiségnek. Én például múlt nyáron [2005-ben], amikor Orbán Viktor azt mondta, hogy a magyar baloldal, amikor csak teheti, ráront a nemzetére, azért szólaltam meg, mert azt vettem észre, más nem akarja vállalni annak kimondását, hogy a Fidesz elnöke hülyére veszi ezt az országot.” (Kis Tibor interjúja a Népszabadság 2006. április 29-i számában). És sorolhatnám bőven akár csak a közelmúlt efféle provokációit és Fejtő reagálásait. E tekintetben is hű képviselője annak az éthosznak, amelyet a József Attilával közösen szerkesztett folyóiratuk, a Szép Szó ars poeticájaként a költő 1936-ban az ő nevében is így fogalmazott meg: „A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra, s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.” (József Attila: Szerkesztői üzenet)

Tíz évvel ezelőtti születésnapi elmélkedésében (Visszatekintő előretekintés. Népszabadság 1998. szeptember 26.) ugyanez az önérzetes hivatástudat vezeti tollát: „minden korszak minden értelmiségének egyik alapvető feladata: látni és láttatni”. Ennek jegyében fejti ki revelálóan izgalmas és aktuális felfogását a szabadság−egyenlőség−testvériség értékelveinek tartós időszerűségéről és új értelmezési kötelezettségeiről a globalizáció korában, a terrorizmus és a környezetpusztítás fenyegette világban. Ha ezúttal csak egy rövid esszében is (könyvei egyes fejezeteiben bővebben), de azt a magyar gondolkodói tradíciót viszi tovább, amelyet Eötvös József nagy műve, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (1851-1854) alapozott meg és amelyet Bibó István gazdag életműve folytatott a XX. század derekán.

Ki is volt hát Fejtő? Mi marad meg tőle, belőle és róla a XXI. században? Polcokat megtöltő kitűnő könyvek sora és egy varázsos intellektus eleven emléke. Az írástudóé, aki a Babits Mihály 1928-as − a francia Julien Benda esszéje nyomán írott − pompás tanulmányában, Az írástudók árulásában megkövetelt humanista magatartást „vitte át a túlsó partra” − hogy Nagy László versét parafrazeáljam (Ki viszi át a Szerelmet). Ugyanakkor a Fejtő által egyébként sokban vitatott politikai karakterű Lukács György 1939-es tanulmányának, Az írástudók felelősségének a moralitása az övé is. Az utókor megbékítő „bölcsességével” tegyük hozzá: a mégoly megosztott magyar progresszió közös szellemi örökségeként.

Fejtővel végleg lezárult − Illyés Gyula, a szintén vitapartner-barát verscímét idézve − A korosztály behajózása; távozott az előző század utolsó nagy formátumú krónikása. De ha már ez a költői toposz felvillant, nem lehet nem továbbgondolni. Fejtő sorsa példa arra is, amit Ady Endre több mint 100 évvel ezelőtt a Kelet és Nyugat között lökődő „komp-ország” metaforájában írt meg: „Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek. […] Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni…” (Ismeretlen Korvin-kódex margójára) Ha Ady száz évvel ezelőtti negatív utópiája, tragikus víziója − a közben lezajlott borzalmak ellenére és mellett − mégsem vált−válik egy önmagát beteljesítő magyarság-jóslattá, ha mégis csak van némi esély (nem garancia) abból a bizonyos kompból stabil hidat építeni, az Fejtő Ferencen, az írástudón is múlott. Fejtő szintén a kompról leszakadtak közé sodródott 1938-as kényszerű emigrációjakor, 1948 és 1958 sem tette lehetővé hazatérését, ő kikötött nyugaton. Szellemi-erkölcsi értelemben azonban sohasem törött le a magyarság kompjáról, 1988 után pedig immár újra otthonra lelt e tájon és gyakran haza is látogatott.

Hogy azután végső nyughelyet, földet, ahol nevét hibátlanul írják fölébe, immár Budapesten, barátja, József Attila mellett leljen.