Jó az, ha van valaki odaát, aki itt is odaát volt. Tulajdonképpen semmi nem változik, hiszen eddig is úgy beszéltünk, hogy a dolgok átlebegtek. Drótokon, sávokon, gépeken. Küldött valamit, én meg visszajeleztem. Vagy nem. Nem küldtem semmit, ő mégis visszajelzett. Néha. Hogy olvasta. Az azt jelentette, hogy rendben volt, amit írtam.

Ezután majd lélekben leszünk ugyanígy. És az a jó, hogy nem kell ehhez sem Isten, sem Túlvilág. Vannak emberek, akik az élet szövetébe növik be magukat. Ha minden művüket elfelejtik, ha minden könyvük és újságlapjuk elporlad, akkor is a nyelvben és a gondolkodás rendszerében maradnak. Tartást adnak egy nemzetnek. Egy földrésznek.

Volt benne valami rémisztő. Majdnem száz év, az sok. Ép elmével meg pláne. Emlékekkel és felelősséggel. Arról már nem is beszélve, hogy nehéz lehetett elviselni a napnyugati szellemi nagyherceg szerepét úgy, hogy ne torzuljon. Az örökös és letéteményes szerepét. A baloldal szellemi atyjának szerepét. Akihez zarándokolnak. Elviselni, hogy ítélkeznie kell, miközben tudta, hogy tévedhet, tudta, hogy öreg, és az bizony veszedelmes dolog. Naprakésznek kellett lenni. Kérem, senki ne közhelyként értelmezze: valóban az volt. Bírta.

Van ember, akinek puszta léte életmű. Igazodási pont. Amihez méltónak kell lenni. Jó lenne méltónak lenni.

Ez is közhely, de csakugyan ő volt az az ember, akivel kezet fogni annyi, mint kezet fogni a történelemmel, az irodalomtörténettel, úgy ezer emberrel, akik miatt érdemes magyarnak lenni.

Egy hete megéreztem, hogy hamarosan meghal. Nem jött a szokásos borzalmas levele. Szerkesztői szempontból azért voltak borzalmasak a szövegei, mert nem használt magyar ékezetet, és olyannak diktálta, aki nem tudott tökéletesen magyarul. Az ilyet csak nagyon profi gépíróra lehet bízni, aki tökéletesen érti a dolgát. Aztán Várkonyi szerkesztő úr nekilátott a szövegeknek.

Bizony, Fejtő Ferenc néha tévedett. Évszámokban, nevekben. De a szelleme átsütött, az átlátó- és rendszerező­képessége mindvégig megmaradt. Várkonyi szerkesztő úrral, aki úgy tekintett Fejtőre, mint én mindkettőjükre, és aki abban különbözik tőle, hogy itthon maradt, és abban egyezik, hogy szintén becsületrendes, sokszor tanakodtunk arról, hogy egyáltalán van-e jogunk belepiszkálni a szövegeibe. Pláne, miután mindketten abba az igen fura helyzetbe kerültünk, hogy életében megkaptuk a róla elnevezett díjat. Lássuk be, ez eléggé abszurd, és örvendetességében is nyomasztó dolog. Aztán úgy döntöttünk mindig, hogy van jogunk, hiszen őriznünk kell a méltóságát. Egy Fejtő Ferenc akkor sem tévedhet, ha tévedett.

Nem tudom, másnak is föltűnt-e, de én a legjobban a harmincas-negyvenes évekből megmaradt nyelvezetét szerettem. Olyan szavakat, képeket és fordulatokat használt néha, amelyeken nevettem is, meg boldog is voltam, hogy valaki még használja azokat. Retrónak mondjuk mostanában az ilyesmit, bár sose gondoljuk, hogy az lehet hetvenéves is, és csak a nyelvben testesül. Mert Fejtő odaát volt. Nemcsak Párizsban, hanem abban az órában is, amelyikben a nácik elől Párizsig futott. Hála Istennek, legalább ő megmaradt.

Aztán jött az utolsó írás, már a kórházi ágyáról. Amikor elolvastam, tudtam, hogy órái maradtak. Már csak úgy közölhettük volna, ha belehamisítunk. Az meg méltatlan. És Isten nem hagyhatja, hogy egy ilyen ragyogó teremtménye szétessen, mielőtt meghal.

Nem hagyta. Sőt, máris az a legenda tartja magát, hogy éppen egy nővérnek udvarolt, amikor megállt a szíve. Maradjon ez, mert ez a méltó. Egy kilencvenkilenc éves zseniális férfi méltóságát hagyja meg az Isten. Ez nagyobb kegyelem, mint ha hagyta volna még élni.

Meghagyta nekünk, odaátra. Hogy legyen, maradjon valaki, akihez igazodhatunk az idők végezetéig.

A szerző Fejtő Ferenc-díjas