Talán éppen e hasábokon írtam pár éve, hogy van abban valami megható, amikor az emberrel szembejön a Történelem a folyosón, és megkérdezi tőle, hogy evett-e már a zsíros kenyérből, mert az különösen finom, és talán valami savanyú bor is akad ott az asztalon, mi lenne, ha kortyintanánk belőle egyet? A Történelemnek nem lehet nemet mondani, hát hörpintsünk. Indulunk a palackért, hogy töltsünk – közben persze a Történelem elbóklászik a szerkesztőségi szobák között, mindenkihez akad egy-két kedves szava, mint a szép, kedves és fiatal hölgyekhez – és nálunk természetesen csak ilyenek dolgoznak – három is. Szóval eltelik egy kis idő, míg visszatér a bázisra, a bor és a zsíros kenyér mellé, lehuppan a székbe – szinte elveszik benne. Megtámaszkodik a botján, és kikérdez minket, hogy akkor mi is lesz a holnapi lapban, és kifejti, hogy miként értsük azt, hogy ez vagy az a politikus mit mondott. Röpködnek a nevek, az évszámok, a történetek. A történelem.

Mert nekünk Fejtő Ferenc a Történelem. Ne egyszerűsítsük le a dolgot, nem csak a kora miatt. Bár az is igazán elismerésre méltó, ha valaki, aki egy olyan kalandos életet él, mint ő, közel a százhoz mindent tud és mindent tudni akar a világról. De inkább azért, mert a történelem neki tisztes alapanyag, ami jó mester kezében ügyesen idomul. Olyanra, hogy meg lehessen mutatni az emberek közti viszonyokat – azt, mi miért történik.

Jelen képünk a tavalyi könyvnapon készült. Két kötetet is dedikált itt Fejtő. Az egyik II. Józsefről szól, a második az 1956-os magyar forradalomról.

Két korszak – két világ. Milyen szellemi nyitottság, tájékozottság és elszánás kell ahhoz, hogy valaki két ilyen eltérő korszakról írjon – természetesen alapos, érdekes, ráadásul felettébb szórakoztató – könyvet.

Ezen a könyvnapon egyébként meglehetős kánikula csapott le a városra. Fiatal szerzők tucatjával dőltek be az asztal alá, mert nem bírták a hőséget, dőltek ki a sorból. Fejtő ugyan nemrégiben lábalt ki valami nyavalyából, talán kórházban is volt nemrégiben – volt oka azoknak, akik féltették és aggódtak érte -, de ő még ettől sem hagyta magát zavartatni. Szépen, komótosan írta alá a könyveket a fogyni nem akaró olvasóknak, elhárította a vigyázó szavakat. Talán egy pohár vizet és egy új tollat kért.

Érdekes volt figyelni a módszerét. Mindenkitől kérdezett valamit, érdeklődött, miért éppen ez a kötet keltette fel a figyelmét. Adott pár tanácsot az értő olvasáshoz.  És azt hiszem, azokon is csak mosolygott, akik tulajdonképpen csak azért akartak kezet fogni vele, hogy így elmondhassák magukról majd jobb irodalmi körökben, hogy ők immár egy kézfogásnyi közelségbe kerültek József Attilával is.