Feri bácsit idén januárban ismertem meg személyesen, noha már jó ideje aktív szereplője volt a családi legendáriumnak. Édesapám gyakran emlegette a Francia Intézetben tíz-tizenöt évvel ezelőtt megesett epizódot: „Képzeld, fiam, Fejtő meglátott engem a lépcső tetején, és fiatalokat megszégyenítő frissességgel szaladt fel, hogy üdvözöljön!”

Számomra Feri bácsi nem csak példa nélküli intellektus, de egy életvidám, humorérzékét soha el nem vesztő, kedves bácsi is volt. Ironikus, sőt, gyakran önironikus fejtegetései jelezték, a világ és a létezés abszurditása nem tudják elvenni jókedvét. Egyik nap, mikor emlékiratait gépeltük, meglepődve vette észre, hogy az aznapra munkára kirótt időpenzum – három óra! – milyen hamar eltelt: „Nincs időérzékem. Talán ezért is vagyok ilyen idős…” – mondta csillogó szemmel, mosolyogva. Abban a pillanatban úgy láttam, a sorssal dacol kárörvendőn. Kevesen élnek 98 évet. Ezt Feri bácsi tudta.

De sosem felejtette el, hogy ő is volt fiatal, sőt, legbelül – és igazából nem is csak legbelül, de látható módon emberi kapcsolataiban is – mindig az is maradt. Talán ennek köszönhető, hogy szinte azonnal, már első találkozásunkkor megtaláltuk a közös hangot, és később sem szólt hozzám soha lekezelőn, a mindentudás magabiztos hangján. Inkább mint mester a tanítványához, noha a szó szoros értelmében nem voltam a tanítványa. Jól tudta, az én világról szerzett tudásom sohasem volt (és valószínűleg soha nem is lesz) mérhető az övéhez, de mindig megkérdezte tőlem, milyen híreim vannak Magyarországról (pedig gyakran tájékozottabb volt, mint én, az internetgeneráció tagja), vagy éppen ő ajánlott figyelmembe egy-egy újságcikket. De bárhogy is volt, minden alkalommal, amikor nála jártam, „könyörtelenül” kikérte a véleményemet, főleg politikai témákban. Láttam, hogy mindig érdekli, amit mondok, pedig csak ritkán tudtam kiforrott állásponttal előrukkolni.

Mert Feri bácsi ilyen volt. Szeretett beszélgetni, vitatkozni. És tanulni! Az internethez nem értett, de érdeklődött iránta. Egyszer megkérdezte tőlem, hogyan lehet egy honlapot megnézni. Mondtam neki: „Feri bácsi, be tetszik gépelni, hogy vévévé, majd a honlap címét…” „És mi az a vévévé?”- kérdezte. „A worldwide web rövidítése” – válaszoltam neki. Magyarra fordítani nem kellett. Feri bácsi nem csak franciául, de angolul, németül és olaszul is jól tudott.

Régóta, sokunk számára felfoghatatlanul régóta élt már Franciaországban, de Magyarország öreg napjaira is szívügye maradt. Mikor úgy érezte, az egyébként általa rendszeresen járatott magyar lapok cikkei még az én hevenyészett beszámolóimmal kiegészítve sem elégítik ki híréhségét – és ez nemritkán volt így –, felém fordult: „Telefonáljuk.” Ekkor tudtam, minimum háromnegyed óra telefonálás következik. Ilyenkor legkülönbözőbb ismerőseit, magyarországi „bizalmasait” hívtuk, akik megpróbáltak Feri bácsi záporozó kérdéseire megfelelni. Nem volt könnyű dolguk.

Minden látogatásom alkalmával, miután a politikai fejleményeket megvitattuk, és Feri bácsi telefonon is kiegészítette a sajtóból valamint tőlem szerzett értesüléseit, hozzáfogtunk az íráshoz. Hol emlékiratait gépeltük franciául, hol valami mást – levelet, közleményt – magyarul. Aznap, mikor Koszovó függetlenségét bejelentették, már érkezésem után rögtön így szólt: „Most pedig gépelünk.” Látszott rajta, valami számára nagyon fontos történt. Írni kezdtünk, mégpedig egy közleményt az MTI-nek: „Én, Fejtő Ferenc, mint a Francia értelmiségiek Koszovó függetlenségéért mozgalom tagja…”

Mert Feri bácsi, ahogy annak idején az Ellenállásban, még 98 éves korában is előszeretettel részt vett bármiben, amitől az emberek boldogulásának elősegítését remélte.

Számos díj és kitüntetés birtokosa volt. De sosem ezek, mindig csak az igaz ügyek vitték előre. Amit leírt, azt komolyan gondolta, s amit gondolt, azt le is írta.

Szellemi frissességével bámulatba ejtett. Nemcsak hogy szinte minden iránt érdeklődést mutatott, de ezzel egyidőben egy másik vágy is fűtötte: szeretett volna megosztani a világgal mindent, amit megtanult vagy megélt. Emlékiratai 1938-nál, az egyik legérdekesebb korszaknál szakadtak félbe, de még pár nappal ezelőtt, a kórházban ezt mondta nekem: „Még annyi mondanivalóm van 1938-ról. Mert így visszatekintve, ez az év egyre fontosabbnak tűnik számomra.” És nem csak 1938-ról lett volna még mondanivalója.

Feri bácsi intellektusa, humanizmusa, humorérzéke és jókedve velem marad, velünk marad.