Hétfő délelőtt meghalt Fejtő Ferenc. Jövőre lett volna százesztendős. Tegnap még arról beszéltek barátai, őt is kérdezve: hol (melyik kiskocsmában), kivel (mely hölgyrajongókkal), milyen étek- és bormenüvel ünneplik a születésnapot. Ma már telefonálnak a napilapoktól, rádióból, televíziótól: kik és mit írjanak életművéről.

Mert Fejtő kora egyik legjelentősebb nyugat-európai (és magyar) publicistája volt, kora egyik legolvasottabb történelmi esszéírója, a század második felének okos és szeretetre méltó közéleti embere. De az is lehet, hogy a jövő esztendőben már doktori disszertációk témái között szerepel életműve.

A lexikonok adatainál kezdik majd róla a számvetést. Nagykanizsán született 1909-ben, felmenői között vidéki nyomdász, papírkereskedő, hírlapíró. Folytatják fordulatos életeseményeivel: a piaristáknál érettségizik, majd a pécsi, azután, 1929-től a pesti egyetemen tanul. Elemzik majd a ’30-as évektől irodalmi kapcsolatait, mindenekelőtt József Attilához fűződő barátságát, baloldali politikai környezetét, szerkesztői, esszéírói tevékenységét. S aztán azt is: ő volt a nagy civil. Nyíltan vallott politikai álláspontja mellett sem volt soha egyetlen pártnak sem tagja.

A lexikonokból is ismert tény: 1938-ban franciaországi emigrációba kényszerül, Franciaország részleges német lerohanása után részt vesz a francia ellenállási mozgalomban, majd 1944-től 1974-ig a francia hírügynökség kelet-európai hírmagyarázója és egy konzervatív liberális napilap publicista szakértője. A kényszerből – emigráns voltából – előnyt kovácsol. A 30 éves újságírói tevékenység eredményeként a szovjet megszállási zóna egyik legavatottabb ismerője lesz, több könyvének alapanyagát és témáját ekkor gyűjti össze. Magyarként ellenzékben állt nemcsak az 1945 előtti, hanem az 1949 utáni rendszerrel is. 1989 májusában, Nagy Imre temetésén jelent meg újra Magyarországon. Azóta élte meg életfilozófiáját: „Magyarországon (vidéken is) itthon vagyok, Párizsban otthon.”

Most, a halála utáni órákban természetesen barátai is felidézik majd emlékét.

Sokunkban jelenik meg az a Fejtő Ferenc, aki azon szűk budapesti értelmiségi körhöz tartozott, amelyik átérezte a magyar városi és falusi tömegek szociális gondjait. Miközben irodalmi kávéházakban, értelmiségi esteken, újságok szerkesztőségében élte le életét. A fasizmus és demokrácia harcának korában, az 1930-as években nevelkedett. De a fasizmus jelentkezéséből nem azt a következtetést vonta le, hogy be kell zárkózni biztonságot adó értelmiségi vagy pártberkeinkbe, hanem azt, hogy vizsgálni kell: miért érhet el sikereket a szélsőjobb radikalizmusa.

Az emberi szabadság örök értékeinek megvallása nem befelé fordulásra készteti, hanem az emberek felé fordítja. Radikalizmusa nem akciózásra ösztönzi, hanem véleményének következetes képviseletére. (Liberális, szociáldemokrata, kommunista értelmiségiek gyülekeztek akkor laza szervezeti rendben – inkább személyek, csoportok, barátok kötetlen, de rendszeres kapcsolatszövevényeibe. De lehet, az volt a szerencséjük, hogy az a kor még nem pártosította az egész társadalmat. Hogy éppen az a mozgalom, a fasizmus kívánta meg a dacos, téglahordó pártaktivista-mentalitást, amely idegen volt és idegen kell, hogy maradjon a gondolkodó autonóm értelmiségitől. Amely dacos, téglahordó aktivitást azután az ötvenes évek kommunista mozgalma – és paradox módon a totális pártüzemben gondolkozó mai többpártrendszer egyes irányzatai – kívánta, kívánják meg. És amellyel mint magatartásformával természetesen került szembe a szabadgondolkodó értelmiségi. Mind a harmincas években a fasizmus, mind az ötvenes években a szovjet kommunizmus idején.)

Baráti beszélgetéseken feltárulkozón és őszintén beszélt arról, hogy minden érdekli a világból: az ebéd utáni tévéműsorban a francia krimik éppen úgy, mint a következő párizsi polgármester-választás, vagy mint a katolikus egyházban zajló belső reformharcok. Ezért is becsülik mind a párizsi szabadkőművesek, mind a Vatikán értelmiségi körei. Emberi nyitottságának is köszönhető, hogy szenvedélyesen vállalta: a fasizmus felülkerekedésének egyik oka a baloldal ezoterizmusa, doktrinersége, érzéketlensége a vallásos emberekkel, a parasztokkal, kistulajdonosokkal szemben. S hogy 1919 nagy tanulsága: nem lehet a nép nélkül a népért politizálni. (Ma is aktuális tanulság – egyeztünk meg vele az 1956-os októberi forradalom itthoni évfordulóján két évvel ezelőtt…) Nyitottsága azt jelenti: nemcsak az én véleményemnek követelem meg a tiszteletet, de én is tisztelem az enyémtől eltérő véleményt és annak indokait. Nyitottsága azt jelenti: nem legyőzni, hanem meggyőzni akarom a másikat.

Ez a magatartás természetesen nem tudott politikailag látványos győzelmeket aratni. Az európai történelemben nem tudott felülkerekedni ez a nyitott értelmiségi szemlélet. És nem tudott társadalmi mozgalmak harcában győzni a diktatúrákkal szemben. De szabad-e e tényből azt a következtetést levonni, hogy ezt a nyitott, valóban az emberi szellem szabadságára építő toleráns magatartást el kell felejteni? Hogy ez az életcélrendszer zsákutcába visz bennünket? Hogy csak a militáns párt- és érdekcsoportszervezetek lehetnek az eredményesek? Nem, semmiképpen sem. Ezeket a magatartásformákat, így a fejtői magatartásformát is, át kell menteni a XXI. századra!

Bízva abban, hogy ez nem végpontja egy évezredes zsidó-keresztény európai áramlatnak, hanem újra- és újraéledő vonulata.