Már napok óta aggasztott, szorongatott a hír, hogy Feri kórházba került és rossz állapotban van. Igen, Feri, mert az utóbbi években mindig szelíden megrótt, ha a Feri bácsi tiszteletet adó megszólítással próbálkoztam.

Május 30-án este Varnus Xaver hívott Párizsból: „most jöttem Feritől, búcsúzott tőlem, megtört volt, de boldog a találkozástól”. 31-én idegesen hívtam Fejtő Karcsit az újabb hírekért. „Nyugodj meg, mondta, papa fog nyerni, mint ahogy ezt tette az elmúlt évtizedekben.” Aztán hétfőn a döbbenet. Feri beszállt Kharón ladikjába. Reggel jobban érezte magát, óvatosan felkelt és egy medikának Magyarországról mesélt. Beszéd közben az Élet órájának mutatója éjfélre ugrott, körbeért.

Zavart, dadogó gondolatok és emléktöredékek kavarognak fejemben, miközben forgatom, lapozom a könyvhétre megjelent Érzelmes utazás című kötetét. Az utazó visszatért az indulási ponthoz, a megfejthetetlen semmiből a megismerhetetlen semmibe.

Az Érzelmes utazás Fejtő Ferenc huszonhét éves korában megjelent első és kilencvennyolc évesen egyben az utolsó könyve is. Közben micsoda életmű, a legtöbbje tíz-tizenöt nyelvre lefordítva. Kamaszos izgalommal várta a kommentárjaival bővített újabb megjelenést, melyben gyermekkorának helyszínei és rokonai képei varázsolják elénk a múltat, életének igen fontos részleteit.

Egy évvel ezelőtt, gyenge fizikai állapotban készülődött budapesti kórházi ágyán a másnapi Vörösmarty téri dedikálásra. „Tudod, 1938-ban is ott dedikáltam, mellettem Márai Sándorral, akivel hosszasan beszélgettünk a jeles könyvünnepen.” Öt órán keresztül tartott ki a sor, és Feri is. Kedves, örömteli mosollyal nyugtázta az érdeklődést, és a végén, két órán keresztül, esernyő alatt, a zuhogó esőben is szignálta könyveit.

A XX. század pergő filmkockáit gyakran merevítette és nagyította ki egy-egy pillanatra. Lenyűgöző szellemi aktivitása, utolérhetetlen tárgyi tudása súlyos teherként nehezedett beszélgetőpartnerére. A beszélgetőtárs okult és tanult úgy, hogy Feri az örökös kérdései halmozásába rejtve mindig ki-kinyitotta szellemének egy-egy ékkőtartó rekeszét, ám az ott lévő ékkő áradó fénye nem vakította el az ügyetlen botladozót, hanem segített neki az összefüggések felismerésében.

2007. augusztus 31-én ünnepeltük Párizsban a kilencvennyolcadik születésnapját. A barátok körében már megtört testtel, de ragyogó szellemmel élvezte a létezés örömét, a napfényt és az őt körülölelő szeretetet. Ablaka a Pompidou-központra nézett. Innen, ebből a varázslatos, izgalmas környezetből nézte, figyelte az élet színes kavalkádját.

Kérte, másnap menjek vissza, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Azután jött az együttlét ajándéka, amelyből oly sok jutott nekem az elmúlt években.

Berzsenyiről beszélgettünk, majd a 48-as szabadságharc és az Osztrák-Magyar Monarchia elemzése következett. Később egyik könyvünk inspirációja alapján a buddhizmusról kezdődött a diskurzus. Élénken érdeklődött Hátsó-India jelenlegi geopolitikai helyzete és kulturális szerepe iránt. „Tudod – mondta nekem -, 1953 februárjában Alberttel beszélgettünk a buddhizmus türelméről és nyugalmáról.” Zavart reakciómra – mivel nem tudtam azonosítani az említett személyt – csibészes mosollyal reagált. „Hát Camus-vel, Albert Camus-vel disputáltunk e vallásként nehezen értelmezhető filozófiáról.”

Neki József Attila, Babits Mihály, François Mitterrand, Albert Camus, Ignotus Pál, Illyés Gyula, Károlyi Mihály és mások az élő, fel-felvillanó jelenésben éltek, és szellemének természetes részei­vé váltak.

Az utóbbi években rendkívül aggódott Magyarországért. Telefonbeszélgetéseink és e-mail váltásaink állandó témája volt jelenlegi helyzetünk, a történelmi párhuzamok keresése és az örökös hit-akarás abban, hogy e kis, meggyötört országnak vannak lehetőségei és jövője. Másfél éve két alkalommal ült modellt, miközben portréját próbáltam agyagba formázni. Egy kis gyümölcs és egy pohárka vörösbor mellett először Brahmsot hallgattunk, majd Jordán Tamás József Attila-interpretációi következtek. Egy-egy verse után megállítottuk a CD-lejátszót és Feri mesélt: „Attila ezt a verset egy késő esti órán olvasta fel nekünk. Éhes volt, először evett, aztán gyűrött zakója zsebéből papírt húzott elő és olvasott, majd égő szemét ránk emelve szótlanul kérdezett.”

A döbbenetes, megszemélyesített – számodra természetes – élménysorok mára szétfoszlottak. Aggódó bölcsességed, lenyűgöző elemzőképességed, fantasztikus életműved már csak digitális vagy nyomtatott formában él tovább. De hol van mosolyod, apró köhögéseid, az örök gavallérként a hölgyeket célba vevő bókjaid, apró óvatos lépteid, figyelő, óvó tekinteted? Már csak bennünk, bennem. Az óra mutatója körbeért, és egy emberrel kevesebb, egy emberrel, akivel mindig többek voltunk.

Mindenki saját istene és hite adjon nyugalmat Neked.