Drága Ferim!

Nem volt szép Tőled! Nem volt szép, hogy itt hagytál minket. Nem ezt beszéltük meg. Mikor a 95. születésnapodon azon a budai parthoz kikötött hajón, ahol a barátaid szűk köre jött össze, egy alkalmi versikével felköszöntöttelek, az a vers úgy végződött, hogy a 100. születésnapodat ugyanott és ugyanazokkal együtt fogjuk majd megünnepelni. Bólintottál és kezet adtál rá. Feri, aki mindig az adott szó embere voltál – nem szép, hogy ezt a szavadat nem tartottad be.

Még egy hónapja sincs, hogy az egyik írásoddal kapcsolatban levelet küldtem Neked. Morgolódót, már-már dühöset. Felhívtál és azt mondtad: „Hű, de jó, a leveledet, úgy, ahogy van, beleveszem a következő könyvembe”. Nagy kópé voltál, nagy kópé is voltál. Tudtad, hogy a másikat hogyan lehet 3-4 szóval levenned a lábáról. „Milyen könyvedről beszélsz?” „Majd meglátod – jött a válasz –, a jövő év végére fogom befejezni”. Ferim, mi lesz azzal a könyvvel? Fáj, hogy Te, aki annyit adtál, most mennyi mindent elviszel magaddal.

Ötven év felhőtlen barátsága kötött minket össze Párizsban. Láthattam és tanúsíthatom: a franciáknak Te voltál Magyarország. Az elmúlt hat évtizedben, a népelnyomás 40 és az ifjonti demokrácia 20 éve alatt az egymást váltogató kormányok tucatnyi nagykövetet neveztek ki, jót, közepest, gyengét és még gyengébbet, de a dolognak nem volt különösebb jelentősége: 1949 óta, amikor is Károlyi Mihállyal és Szabó Zoltánnal együtt – micsoda névsor! – szakítottál a magyar diplomáciai szolgálattal, a francia nép, a köztársasági elnökök, a miniszterek, az írók, a művészek, a lapszerkesztők, a tanulni vágyó fiatalok szemében – excellenciás cím nélkül – a magad utánozhatatlan közvetlenségében, türelmében, tudásában és szelíd rendíthetetlenségében egy szál egyedül Te voltál a valódi, szellemi Magyarország nagykövete. És ez nem Neked volt megtiszteltetés, hanem annak a földnek, amelyikből vétettél és amelyik most magába fogad.

A Bastille lerombolása óta az a mondás járja, hogy minden embernek két hazája van: a sajátja és Franciaország. Talán senkiben ez úgy nem ötvöződött, mint Benned. Még 30 éves sem voltál, amikor idegenbe űzött az önkény, kétszer annyit éltél Párizsban, mint Budapesten és Nagykanizsán; a Fény Városa, amelyiknek eleinte az árnyékait is megismerted, utóbb úgy fogadott be, mintha ott születtél volna – francia lettél és minden toroköblögető magyarnál magyarabb maradtál.

Rossz esés. Combnyaktörés. Elhibázott műtét. Másodikra van szükség. Fájdalmak, szenvedés. És a kórházból megszólal a telefonban a hangod: „Otthon történt valami azóta?”

Otthon! Feszítő ilyen-olyan gárdák, vármegyések, turulmadarasok, árpádsávosok, kis és nagy pártok, pártocskák. Akkor lettek volna legények a gáton, amikor Te voltál: az öregebbek a fasiszta, a középkorúak a kommunista diktatúra idején.

Most könnyű. A kockázat nélküli hősködés korában a csendes többség a Te nyugodt mosolyodból meríthet erőt. A Tiédből, aki Adyval vághatna oda a pogánymódra magyarkodóknak – hiszen Te nemcsak Attilának barátja, hanem kamaszodván, Adynak is kortársa voltál –, igen, az ő harci Jézus-Máriájával kiálthatnád: „De az igaz, az én vagyok, de a magyar, az én vagyok!”

Mikor 80-90 éves lettél, bennünk, akik a közeledben éltünk, olykor óhatatlanul felvetődött a kérdés: vajon meddig maradsz még velünk? De valahogy 90. éved után már fel sem merült. Valahogy természetessé vált, hogy bármikor betoppanhatunk Hozzád, csókot nyomhatunk hatalmas homlokodra, hetenként kétszer-háromszor elbeszélgethetünk Veled. Belénk ivódott: Neked nincs korod, Te örökké fogsz élni.

És ha nem is úgy, ahogy a földi lét csalóka ámításában hittük, valójában mégis ez történt. Elmentél és mégis itt vagy. Elmentél és mégis velünk maradtál.

Örökké élni fogsz, Feri!