Egyik legfontosabb „okfejtéseként” említette a hét elején Párizsban elhunyt Fejtő Ferenc azt a hét évtizeddel ezelőtti, nagy vihart kavart tanulmányát, amelyben végleg leszámolt ifjonti kommunista illúzióival.

A magam részéről nem hiszek kártékony igazságokban. Vagy helyesebben: hiszek abban, hogy az igazság csak annak árthat, aki megérdemli, hogy ártson neki – foglalt állást 1936 decemberében Fejtő Ferenc (képünkön) egy akkortájt dúló heves értelmiségi disputában. A vihart egy franciául frissiben megjelent (s magyarul megjelenés előtt álló) oroszországi úti beszámoló, André Gide Retour de l’U.R.S.S. (Visszatérés a Szovjetunióból) című könyve váltotta ki. Az akkor 27 éves Fejtő ebben a nevezetes – a Szép Szó című folyóirat vezércikkeként közölt – értekezésében nemcsak a Szovjetunió által éppen kiátkozott francia írónak kelt védelmére, hanem önnön vívódásainak, kételyeinek s a „szovjetbe vetett hite” megrendülésének is hangot adott, mondván: „a hallgatás is hazugság, ha elhallgatás. A baloldal ilyen elhallgatásra, ilyen hazugságra akarná építeni biztonságát és győzelmét? De akkor miért legyek baloldali? Miért vállaljam a baloldalisággal járó hátrányokat, ha kárpótlásul nem részesedem a jó lelkiismeret élvezetében?”

A hét elején, három hónappal 99. születésnapja előtt Párizsban elhunyt író, történész életében ez a – „Ami fontosabb Oroszországnál is” című – számvető írás iránymutatónak és sorsfordítónak bizonyult: végképp elfordult az illegális kommunista mozgalomtól. Baloldaliságát viszont – mint azt a rendszerváltás után felfedezett nagy öregként számtalanszor leírta, elmondta – mindvégig jó lelkiismerettel vállalta, mivel már-már görcsösen ragaszkodott „legmegkülönböztetőbb ábrándjához”, hogy „az igazat mindig ki kell mondani”. 1936 nyara igencsak megrázta az európai baloldali értelmiséget. Miközben a spanyol polgárháború kirobbanása kapcsán megtapasztalhatta, hogy a nemzetiszocialista térhódítás mindjobban fenyegeti a világot, azzal is szembesülnie kellett, hogy Moszkva – amelyre addig vigyázó, reménykedő szemét vetette – éppen felfalja régi, kipróbált vezetőit: augusztusban Sztálin látványos koncepciós per végén kivégeztette a Hitlerrel és Lev Trockijjal úgymond egyaránt szövetkező Grigorij Zinovjevet, Lev Kamenyevet és 18 társukat.

E véres dráma fényében – az 1947-ben Nobel-díjjal elismert – Gide szóban forgó, a két hónapos utazása során szerzett kételyeit megfogalmazó kötete szelíd bírálat volt csupán. Az olyanfajta következtetések ugyanis, mint hogy a Szovjetunióban „a szocialista ideológia nevében antiszocialista uralmat” gyakorolnak, már Fejtőtől és a mindenfajta diktatúrát elvető Szép Szótól valók. Merthogy a Gide-kritika szervesen illeszkedett a József Attila és Ignotus Pál fémjelezte folyóirat sodrába: 1936 októberében ott jelent meg például a költő Világosítsd föl című verse, benne a magyarországi szocializmus számára évtizedeken át megemészthetetlennek bizonyult sorokkal: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét”.

„Cikkem bombaként hatott. Sok barátomat elvesztettem” – vont mérleget az 1938-ban „sajtóizgatás vétsége” ügyében ellene hozott ítélet elől Párizsba menekülő Fejtő három éve egy Valachi Anna irodalomtörténésznek adott emlékező interjúban. Az ezt is tartalmazó tanulmánykötet függelékében ismét közreadta a Magyarországon több, mint fél évszázadra indexre tett esszéjét. A betiltás egyébként paradox módon már a Horthy-korszakban érvényes volt Gide könyvére is. A baloldali Cserépfalvi Kiadónál 1937 februárjában megjelentetett mű fordítóját, Déry Tibor írót a Magyar Királyi Kúria két hónapi letöltendő fogházbüntetésre – a könyvet pedig bezúzásra – ítélte azért, mert az inkriminált úti beszámoló „a kommunizmust több helyen áradozóan dicsérte”. Ugyanez a fordítás 1945-ben – orosz nyomásra – azonnal felkerült „a fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” első listájára.

A Gide-tanulmány szerzőjét, Fejtőt – aki 1949-ig a magyar követség melletti franciaországi sajtóiroda vezetőjeként tevékenykedett, ám a Rajk-per miatt lemondott állásáról – igazából mégis akkor léptették elő megátalkodott antikommunistává, József Attila „rossz szellemévé”, amikor a Magyar Kommunista Párt elkezdte faragni a rendíthetetlen proletárköltő szobrát. Ehhez előbb a marxista filozófus, Lukács György, majd a kommunista kultúrdiktátor, Révai József jelentéktelenítette el József Attila kései Szép Szó-s – „beteg” – időszakát. Erre építve pedig az illegális kommunista múltú Vértes György, a parlamenti könyvtár igazgatója szőtt hamis legendát arról, hogy Fejtő Gide-cikke miatti tiltakozásul József Attila ott akarta hagyni a Szép Szót. (Mindebben a költő által elhagyott egykori élettárs, a proletár Jeanne d’Arcként emlegetett Szántó Judit visszaemlékezésére támaszkodott.)

A legendát olyan momentumok színesítették, mint hogy Fejtő a költővel szemben türelmetlen volt, „néger portásként állta útját” a kommunista szerzőnek, kihasználta, sőt szinte ő hajszolta öngyilkosságba. A szerkesztőtársról így kialakított kép aztán olyannyira rögzült, hogy a három évvel ezelőtt, a József Attila-emlékév alkalmából készült hatrészes dokumentumfilm is magáévá tette a nyilvánvaló és könnyen cáfolható valótlanságokat (HVG, 2005. január 15.). Márpedig ennek éppen az ellenkezője az igaz, a Szép Szó volt József Attila egyetlen irodalmi otthona, ahol több mint félszáz klasszikus versét adhatta közre. A szóban forgó tanulmányról egyébként a három szerkesztő között valóban éles disputa folyt, de nem arról, hogy a szöveggel egyetértenek-e, hanem hogy az eredetileg könyvkritikának készült írás a lap végére kerüljön, ahol Ignotus szerint a „természetes helye” van, vagy a decemberi szám élére, ahová József Attila a lap „elengedhetetlen” állásfoglalásának szánta.

Az 1960-as évek elején útjára indított „vaskos hazugságra” a Kelet-Európa-szakértőként is magasan jegyzett – a magyarországi történéseket és közleményeket naprakészen követő – történész hiába küldött cáfolatot, az csak a párizsi emigráns Irodalmi Újságban jelenhetett meg. A politikailag változatlanul persona non grata Fejtő háború előtti irodalmi tevékenységének lassú átértékelése az 1980-as évek elején kezdődött meg, elsősorban a József Attilával foglalkozó irodalomtörténészek jóvoltából. Elemezéseik nyomán nemcsak a költő kései versei értékelődtek fel, mondhatni, kerültek a helyükre, hanem a Szép Szóról és a „meghatározó szerkesztőként” elismert Fejtőről is születtek árnyaltabb elemzések. Ám ez még 1987-ben is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hivatalos megítélésben változatlanul szovjetellenes írásként kezelt Gide-tanulmány bekerülhessen a Szép Szó fakszimile kiadásába. Az újrapublikálásra 1989 szeptemberéig kellett várni, amikor az akkori Magyar Nemzetnek Fejtő „kimondhatatlan örömmel” adott hozzájárulást, így több mint fél évszázad múltán ismét nyomdafestéket kapott az az elemzés, amelyről – a mintegy félszáz kötetet és 10 ezer cikket jegyző – Fejtő többször állította: „talán erre az okfejtésemre vagyok a legbüszkébb”.