Minden dolognak ideje vagyon…, és ideje van a meghalásnak is – mondja a Könyvek Könyve. És bár néhány hónap híján kilencvenkilenc évet adott az Úristen Fejtő Ferencnek, aki meglehetősen jó kapcsolatban volt vele, könyvet is írt róla, most, hogy bekövetkezett, mégis korainak érezzük halálát.

1989-es naptáromat lapozom, úgy írtam, ahogy Fejtő Párizsból diktálta, mit szeretne csinálni Magyarországon. Több mint ötvenévnyi távollét után június 13-án érkezett haza, a Nagy Imre-temetésre. Érkezése másnapján a Balatonhoz utazott, fürdeni akart (hja, szeretett és tudott élni), másnap kiadójával találkozott (akkor jelent meg újból az Érzelmes utazás, maga választotta a visszatérés alkalmából, névjegyül). Délután, naptárom szerint, séta Miklós Tamással, akit a még virulensnek tetsző Kádár-korszakban „hatalmazott fel” a Medvetánc cím használatára. 16-án volt a temetés, másnap vacsora nálunk (Litván György, Lackó Miklós, Vezér Erzsébet, Konrád Györgyék). Ide, hozzánk hívatlan újságírókkal érkezett, egy franciával és egy olasszal. Két órát késett, mert elfelejtette a házszámot, az utca túlsó végéről kezdték a kapu alatti névtáblák ellenőrzését. De nem adták fel, cikáztak végig a páros és páratlan oldalon. Fejtő külön, kettesben akart találkozni Agárdi Péterrel, aki ifjúsága munkásságáról írt könyvet, amikor a kortárs Fejtő még persona non grata volt. Elsősorban azért, mert a kommunista rendszerek kritikusa volt, a sok nyelvre lefordított könyv, A népi demokráciák története szigorú krónikása. Agárdi még pártfunkcionárius volt könyve írásakor, a találkozás politikailag pikáns volt. Jött még egy ebéd nálunk, Nyers Rezsővel, külön, bizalmasan akart beszélni a hiteles, 68-as reformszocialistával. Ha jól emlékszem, kifaggatta Németh Miklóst is a valós helyzetről. Aztán a programba iktattunk egy sétát egykori lakóházához a zuglói Limanova térre, és persze a közeli Korong utcába. A világháborús nevet viselő téren lakott egykor Rajk László is, látni akarta a fiát, akivel ugyancsak közeli viszonyban volt. Ezt a szót használta mindig a találkozókra: látni akarom. Ucsora keretében találkozott az akkor újraéledő szocdem csoportosulással, nem örült annak, amit tapasztalt. Volt uszodában. A Magvető szervezte vacsorán találkozott a magyar irodalom színe-javával: Esterházyval, Nádassal, Spiróval, Mészöly Miklóssal, Petrivel és Eörsivel, ott volt Ember Mária is. Kóborolt a városban az ifjúkori baráttal, Kolozsvári Grandpierre Emillel. Aztán a többi régi ismerős, a volt évfolyamtárs, Horváth Karcsi felesége, Lili, a csellóművésznő, Szentendrén Jávor Piroska és Asszonyi Tamás. Ők valahogy majdnem rokonai is voltak. Feltétlenül meg akarta ölelni Tarján Magdát, a Szép Szó egykori titkárnőjét. A naptárom szerint megszerveztem még Csengey Dénessel és Csoórival is egy beszélgetést, érdekelte a Világosság című folyóirat, Gyertyán Ervin, és különösen néhány közgazdász, mert nem esett a bölcsészek hibájába, tudta, a világot nem az eszme mozgatja. Aláírt vagy háromszáz kötetet, adott harminc interjút. Mindezt hat nap alatt. Aztán megkért minket, vigyük el Krakkóba, egy konferenciára odavárta az egykori lengyel ellenzék néhány tagja. 1989 nyarán töltötte be nyolcvanadik évét. Mint a programok szervezője és kísérője, utána két napig aludtam. És akkoriban – magamban – mindig attól féltem, hogy utoljára látom.

Miért vettem elő a naptár lapjait? Hogy végtelen kíváncsiságát és magától értetődő otthonosságát dokumentáljam. Már régóta zarándokhely volt Neuilly-i otthona, naprakészen ismerte az itthoni történéseket, tudta, ki mögött milyen szellemi, tudományos és politikai teljesítmény áll. Tudta, érzékelte, ki milyen szögben és civil kurázsival áll szemben a rendszerrel. Sőt, ennél többet is tudott, azt is, ki milyen ember.

Megingathatatlan volt elveiben, rugalmas és nyitott a gyakorlatban.

1930 őszén, a nagy budapesti munkástüntetés idején, és amikor a Bartha Miklós Társaság is balra tolódott, Fejtőt is megkísértette a kommunizmus, együtt József Attilával. A Szabadon és a Valóság, ez a két folyóirat kezdemény emlékeztet erre a korszakra. Letartóztatás, gumibot és börtön következett, aztán a kiábrándulás. A koalíciós korszak végén a szemére vetették, hogy ő volt, aki József Attilát kivonta a kommunizmus bűvköréből. Lukács György személyesen kérte Párizsban, gyakoroljon nyilvános önkritikát ebben a kérdésben, s ha ezt megteszi, a szociáldemokraták bedarálásával akkor alakuló Magyar Dolgozók Pártja felveheti tagjai sorába. A kommunisták a kisembereket egyszerűen átömlesztették az új, a vezetésükkel létrejött pártba, de a neves személyiségeknek demonstratíve kellett csatlakozniuk. Fejtő ekkor a párizsi magyar sajtóiroda vezetője volt. Az otthoni várható események első intő jelének tekintette, hogy hazugságot kértek tőle, s hogy ezt éppen Lukács György közvetítette. (Lukáccsal amúgy ambivalens viszonyban volt, Lukács őt zsurnalisztának tartotta, lekezelés volt ebben az ítéletben, de igazság is. Többen nevezik ma Fejtőt történésznek. Nem volt az. A jelenkor értelmező elemzője volt, évtizedeken át az AFP szakértője. Ez nem kevesebb, mint a történészség – egyszerűen más. De éppen egy nagy történész, H. Balázs Éva „igazolta” Fejtőt. Amikor a 90. születésnapra készülve szerkesztettük az Hommage á Fejtő Ferenc című nemzetközi kötetet, a felvilágosodás kutatóját is közreműködésre kértük, hiszen Fejtő is írt egy II. Józsefről szóló monográfiát. H. Balázs Éva egy publikálatlan II. József szöveget küldött azzal a széljegyzettel, a fene ezt a Fejtőt, ő két hetet töltött Bécsben a forrásokkal, én éveket. Amit ír viszont, megállja a helyét, az ösztönei irigylésre méltóan kiválóak.) Fejtő Párizsban elmondta Lukácsnak, a helyzet éppen fordítva áll, ő még mindig kommunista volt, amikor a börtönben meglátogatta József Attila és hozta a hírt, a kommunisták árulása segítette hatalomra Hitlert a szociáldemokratákkal szemben. Kommunistább volt, hívőbb, mint József Attila. Kiábrándulása után, de pontosabb így, közös kiábrándulásuk után „szerkesztette meg”, ez Fejtő szava, a világnézetét. Az Érzelmes utazást kötelező irodalommá tenném. Ez az egyik alapkönyve életemnek, az egyik legszemélyesebb könyv, amit valaha olvastam. Miután Fejtő kiszabadult a börtönből, meglátogatta a trianoni határok mögé szorult rokonságát. Utazott és gondolkodott. Az egy hónap alatt megtalálta a „kényelmes” világnézetet. „A vulgármarxizmus vakbuzgó, barbár, nehézkes formáitól távozva a szocializmusnak a nyugati kultúrából kinőtt formáihoz” közeledett. Legjobb, ha őt magát idézzük. A fogalmazás még jövő idejű volt, hangpróba. Milyen is lesz az új világnézetem, kérdezi önmagától. „Lesz benne szabadság és alkalom az eretnekségre, amelyre hajlamom van; s lesz benne fegyelem, ami nélkül a szabadság bomlás és léhaság. Lesz benne lehetőség a szövetkezésre, a közösségre, s ugyanakkor a higiénikus magányosságra is. Függetlenség az előítéletektől, az előírásoktól, s ugyanakkor alázatos főhajtás olyan végső igazságok előtt, amelyek nélkül nem érdemes élni. Lesz benne áhítat és gúny, az írásnak és emberségnek együttes kultusza, okos bátorság és kellő gyávaság, kiegyensúlyozottság és tapogatózás.” S felsorolja a maga „fixa ideáit” is, hogy „azonosítom magamat a pórul jártak s általában a ’szegények’ ügyével. Őrület ez, mert származásomra, műveltségemre s igényeimre polgár vagyok, mert szeretem a polgári kényelmet, kételyt és biztonságot, a polgári étrendet és önérzetet, a másodosztályú fülkét, a földszintek első sorait…” Patetikus a felsorolás? Az. Szép? Igen. De nem ez a kérdés. Hanem az, hogy betartotta-e ígéretét?
Egy életen át. Az első igazán felnőtt intellektuális tett az volt, hogy 1936-ban Ignotus Pállal, Gáspár Zoltánnal, Remenyik Zsigmonddal és a Hatvanyakkal a háttérben megalapították a Szép Szót. Maguknak, de elsősorban József Attilának. A folyóirat címe, mint tudjuk, a testet öltött érvet, a gondolatot jelenti, s nem a cicomát. A folyóiratnak politikai céljai is voltak, a „megreformált” liberális demokrácia orgánuma akart lenni, a baloldal minden nem kommunista árnyalatának teret adott. A Szép Szóból persze kiemelkedik József Attila, aki több mint 70 verset közölt itt. Fejtő világnézetének szerkezete, a folyóirat programja és József Attila „Levegőt!” című versének közös motívuma a szabadság és rend összetartozása. A Horthy-rendszer szabadsághiányos félfasiszta diktatúraként indult és végződött.

1938-ban Fejtő mint a Népszava párizsi tudósítója, legálisan hagyta el az országot, de nem önszántából. Sietős eltávozásakor el sem búcsúzott szeretteitől. Féltestvérei, Kornél és Ede odavesztek a háborúban, apja végkimerülésben halt meg az Auschwitz felé döcögő marhavagonban. Amikor nem sokkal a rendszerváltást megelőzően, kamera előtt egy sok órás életútinterjút készítettem Fejtővel párizsi lakásán, kiderült, gyalázatos riporter vagyok. Mesélni kezdte, hogy a háború után hazajött, s leutazott Nagykanizsára… Felállt, tekintet nélkül a készülő filmre kilépett a képből, az íróasztalához ment és a fiókból kulcsokat vett elő. A kanizsai házuk és apja könyvesboltjának kulcsait. Aztán visszaült a képbe, és úgy mutatta sírva, ez maradt belőlük. A foglalkozásszerű kérdező ilyenkor hagyja, hogy áldozata sírjon a kamera előtt. Én hirtelen valami mást kérdeztem.

Egyetlen feladatot akart még teljesíteni Fejtő Ferenc, a Szép Szó évfolyamait szerette volna digitalizálva látni. A nem szakembereknek mondom, hogy a folyóirat közel negyven száma a legvacakabb papírból készült. A hitvány, olcsó alapanyag töredezik, a könyvtárak szabadpolcairól már tíz éve beszedték a példányokat. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, egy komolyan jegyzetelő, pláne fénymásoló olvasó gyakorlatilag megsemmisíti a példányt. Fejtő írt a baloldali kultuszkormányzat első emberének, kérve, adjon pénzt erre a külön keretéből. Válasz nem jött. Aztán írt még egyszer. Még egy telefon sem. Tudom, a leveleket az én számítógépemen írtuk, én nyomtattam ki, magam vittem a postára. A kormány, mint olvasom, Fejtő Ferencet saját halottjának tekinti. Koszorú és szép szó helyett, arra kérem az illetékest, ha örökségét meg akarja őrizni, erre adjon pénzt. Hogy könnyű legyen neki a nagykanizsai föld.