Szép Szó. I. kötet, 1. füzet. 1936. március. Szerkesztik: Ignotus Pál és József Attila – olvasom a legendás címlapot. A tartalomjegyzék névsora is ugyanígy kezdődik, majd harmadikként föltűnik a társszerkesztő, Fejtő Ferenc is. És következnek a többiek: Horváth Béla, Lesznai Anna, Németh Andor, Radnóti Miklós, Veres Péter, Jékely Zoltán, Képes Géza, Weöres Sándor, Vámbéry Rusztem, Hort Dezső, Bálint György.

Ez a szerzői gárdai igazán méltó a beköszöntő jegyzethez, aminek címe: Vissza az értelemhez.

Aki csak egy kicsit is ismeri 1936 világát, szellemét, Európa és benne Magyarország állapotát, azonnal érti, látja, elképzeli, miféle intellektuális töltettel és elszánással verődtek egy táborba, egy lap köré az írók, költők, szerkesztők.

„Ötven évvel ezelőtt ez volt a jelszó: liberalizmus, demokrácia, felvilágosodás, emberi méltóság, polgári jogegyenlőség, nemzeti függetlenség, népszabadság, szabad gondolat, szabad sajtó, szabad lelkiismeret, szabad verseny, haladás” – olvasom a Szép Szó első számának első írásában. Megborzongok. Mintha ma írták volna. És mi lett? A választ is ugyanitt találom. „Ma: tekintélyi állam, totális állam, korporatív állam, munkaállam, népiség, fajiság, új rendiség, új világnézet, új szellemi front, keresztény nemzeti országlás, nemzeti öncélúság, nemzetpolitika, nemzetvédelem, nemzetszervezés, szolidaritás, reform. Mi változott azóta? Sok minden. De aránylag keveset változtak, akik a jelszót darálják.”

És a kemény hangütést nem kevésbé szigorú fegyelmezett írások követik. A szerkesztő urak igényesen válogattak. Itt van mindjárt József Attila Ha hold süt verse és Radnóti Miklós gyönyörű költeménye: Decemberi reggel. Mellette az Erdélyből üzenő Jékely Zoltán és a Hortobágy mellyékéről tudósító Veres Péter.

És itt van Fejtő Ferenc. Giordano Brunóról írt, de mintha önmagáról beszélne.

„Néki valóban minden ország hazája volt, ahol néhány hónapig hajlékot kapott. Mert alapjában véve hazátlan bitang volt Giordano Bruno. Amióta nápolyi cellájában elrejtve megtalálták néhány illegális könyvét, köztük Szent Chrysostomus és Hieronymus egyházatyák műveit Erasmus jegyzetes kiadásában, városról városra, országról országra kellett vándorolnia. Nyugtalan, veszélyes korban élt. Erzsébet, II. Fülöp, a Szent Bertalan-éj és Medici Katalin kora volt ez, a döntő csatákat vívó nemzeti imperializmusok ideje. Nagyra ment a játék, a kicsire: az emberi életre, nem nézett senki.” Mondja valaki, hogy ne tudnánk könnyen párhuzamot vonni a szerző és az elemzett tudós élete között.

Kutakodva a megsárgult lapok között előbukkan egy másik történelmi figura, Horatius. Fejtő az ókori szerzőt hívja segítségül, hogy eltöprengjen középszerűség és a méltóság viszonyáról, a gondolkodás és a tett sokszor kificamodott viszonyairól.

Nem lehetett véletlen, hogy a szerkesztői akarat Déry Tibor kérdéseket záporozó esszéjét helyezi a lap következő oldalaira. Az írói szabadságról ekként töprenge a pályatárs: „Panaszkodunk, hogy írói szabadság? Hogy nem mondhatjuk ki, amit gondolunk? Hogy a tollnak sunyin, óvatosan kell mozognia, hogy bele ne ütközzék a körben felállított szellemi tilalomfákba? Hogy az író ravaszul, mint hajdan Ulysses a mű falovában, kénytelen becsempészni lelkét a közlélekbe, melyet várfalakkal vesz körül a túl gondos állam? De vajon a cselekvésnek milyen más területén van meg az óhajtott szabadság, amelyet mi írók igényelünk?”

A súlyos tépelődés ellenpárja a könnyesen szomorkás Tersánszky Józsi Jenő fölbukkanása a folyóiratban. Kakuk Marci új kalandjai a játékos vándor, a szabadságát mindennel szemben megőrző ember példája.

A játékos és figyelmes szerkesztő keze nyomát lehet fölfedezni, amikor a magyar Cervantes mellett egyszer csak fölbukkan Freud. Méghozzá József Attila köszöntő versében – Amit a szívedbe rejtesz -, mellyel a pszichoanalízis atyjának nyolcvanadik születésnapról emlékezik meg.

Nagy utazásra indulunk. Mintha ebben a kívül-belül szorongással teli világban mégis lenne egy hely, ahol némiképp megnyugodhatunk, megpihenhetünk. A fedélzeten ott ül Fejtő Ferenc, talán éppen az Érzelmes utazás című regényén töpreng, amiből egy részlet a Szép Szó hasábjain jelent meg.

„Talán egymagam utaztam a hajón >egyedül< s ennek az egyedülvalóságnak volt valami bizarr melankóliája s kellemes feszültsége. Felszedték a horgonyt és a gőzös már a tengert hasította, óvatos közelségben a parthoz, amelynek sziklái s villái régi ismerősöknek tűntek előttem. Fel-alá bolyongtam a fedélzeten, ismerkedve s révedezve, a gép egyenletes brummogásával lábaim alatt. Figyelmesen szemlélgettem a fehérsüveges kuktákat, amint a konyhában sürgölődtek, szagolgattam az ételek szagát, amelyekből nem fogok enni, mert takarékosságból s a rokonság jóindulatú intésére becsomagoltam valami elemózsiát. Kíváncsian nézegettem az embereket, s mint beszédjükről megítélhettem, az óvilág minden tájáról gyűltek ide, angolok, franciák, csehek, osztrákok, németek és szerbek, még magyarok is, fajtájuk külön-külön jellegzetességivel.”

Kik töltötték meg a Szép Szó hajóját? – lapozok tovább, és igazán illusztris társaságba keveredem, itt van Illyés Gyula, épp a Puszták népe egyik kemény fejezetével. Barátságosan nézelődik mellette Márai Sándor, aki éppen a Napnyugati őrjáratból érkezett vissza. A társaság harmadik tagja pedig harsányan mesél egy újabb agyafúrt történetet. Ő Karinthy Frigyes, aki a Nevető betegek történeteit sorolja.

S végül fölbukkan a fehérek közt egy európai, Thomas Mann. A Szép Szó vendége. Most ismerkedik József Attila hozzáírt, de a cenzor által betiltott versével.

S végül egy újabb szellemi óriás: Descartes. Fejtő Ferenc fogja a kezét. Úgy mutatja be, mint az egyik legnagyobb mesterét.

„Franciául gondolkozni annyi, mint Descartes-ul gondolkodni – kezdi A háromszáz éves módszer című tanulmányát. – Ebben pártkülönbség nélkül minden francia egyetért. Jaurés a nemzeti naptár szentjének nevezte, idei január 22-én a kommunisták terjesztették be a parlamentben az indítványt, hogy Descartes főművének, a Discours de la méthode-nak háromszáz éves jubileumát a kiállítással kapcsolatban méltó fénnyel és ünnepélyességgel üljék meg. Az indítványt egyhangúlag elfogadták. Descartes kérdésében nincs véleménykülönbség a Temps és az Humanité, Thorez, Blum és De la Roque közt. A francia filozófia születésének háromszázadik évfordulója nemzeti ünnep lesz Franciaországban.”

És mi történik itthon? – kutatok tovább a Szép Szó újabb köteteiben. Ismét József Attila segít eligazodni. A legfrissebb verseiből összeállított ciklusban bukkanok rá a később évtizedekig rejtegetett remekműre. Világosítsd föl – üt szinte arcul a költemény címe. Ebben a versben olvasható az a bizonyos figyelmeztetés: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.”

Gyászol az újság. Ignotus Pál Kosztolányi Dezsőt búcsúztatja, akiről azt írja: „értett a művekhez, de az a gyanúm, hogy az emberekhez jobban értett.” A veszteséget hamarosan újabb követi.

1938 elején, a január-februári dupla szám emlékezés József Attilára. A tragikus körülmények között elhunyt barátról a teljes szerzői gárda megemlékezik.

Fejtő Ferenc így ír: „Aki dudás akar lenni – recitálta egyszer elrévedezve, amikor megírtam róla, hogy jobb mottót, igazabb s jellemzőbbet nem választhatott volna -, pokolra kell annak menni… Félrehajtotta fejét, s jobb keze mutatóujját az ajkára tette: >Mintha én írtam volna: de mit is jelent tulajdonképpen?<. Tűnődtünk a zuglói estében; mit jelent e >pokol<, miféle sorsot, ígéretet, balvégzetet, hiányt; a proletáréletet-e, s az éhséget, az elnyomatást-e, a szegénységet, a külvárosi éjszakák nehéz és tömör ürességét, miféle tömény tüzet, a léleknek mely járatlan tájait és sivár világát? >A vers papírpénz – mondta váratlanul -, s a szenvedés aranyfedezete.< Homályban gubbasztottunk, abban a barna, langyos alkonyi homályban, ahol a lélek ágyában érezheti magát, s kinyújtózkodik. A két ujjával megtámasztott a fejét. >Nekem van fedezetem – mondta, aztán büszkélkedve, komolykodva, kedvesen. – Színarany.< S ennek örült.”