Meghalt Fejtő Ferenc. Még a halála is esemény, ahogyan minden újságcikke, könyve, nyilatkozata hír volt. A nagy formátumú férfiú majdnem teljes élete a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott, ebből mintegy hetven esztendő nemcsak nyilvánosságot, hanem komoly tekintélyt és befolyást is jelentett.

Fejtő újságírói, szerkesztői, hírügynökségi elemzői, történészi, irodalmi életműve – tekintet nélkül a műfajokra – egységes volt. Témáinak óriási változatossága ellenére megállapítható, hogy mi ennek az ouvre-nek az egységesítő, összefogó lényege.

Ez az antikommunizmus.

Fejtő az 1930-as évektől az antikommunista, pontosabban: antisztálinista baloldalnak volt jelentős képviselője, elsősorban Magyarországon, az 1950-es évektől pedig a liberális antikommunizmusnak. Magyarországon és másutt Kelet-Európában az 1947/48-tól 1988/89-ig tartó sztálinista és posztsztálinista (ez utóbbi nálunk: az 1956/63 utáni) rendszer hatalmas tömbje eltakarja a szovjet típusú rezsimekkel szemben álló hajdani erők nagy változatosságát, és különösen nehezen érthetővé teszi az antikommunista baloldal politikájának és világnézetének a megértését. Igen sokan úgyszólván nem is tudnak az egészről, a „baloldal” szó gyakran a régi sztálini állampártot és utódszervezeteit jelenti, és feledésbe merül, hogy a sztálinizmus legmélyebb és legékesszólóbb bírálata a sztálinizmus korszakában (1927-1953) baloldalról érkezett. Sőt. Ahogyan volt antisztálinista baloldal, úgy volt Sztálin-barát jobboldal, szélsőjobboldal is, főleg Németországban – de nálunk is.

Politikai pályája kezdetén Fejtő rövid ideig kommunista volt, emiatt a Horthy-rendszerben börtönbüntetést is szenvedett. A Gaál Gábor által szerkesztett kolozsvári Korunk külső munkatársaként kommunista szellemű kritikusi és publicisztikai munkásságot fejtett ki, már akkor igen magas színvonalon. A szovjet-oroszországi rémuralom képének fokozatos kibontakozása, a Kominternnek a sztálini OK(b)P külpolitikai eszközévé silányulása, a koncepciós pörök stb. mindenütt Európában súlyos aggodalmat keltettek az októberi forradalom addigi híveiben, ám viszonylag kevesen fordultak szembe úgy a szovjet kísérlet ellenforradalmivá válásának katasztrófájával, hogy egyben megmaradtak volna az emancipáció radikális és szocialista programja mellett – bár voltak ilyenek, és szellemi értelemben jelentős műveket, elméleteket hoztak létre a ma már ismeretlen tanácskommunistáktól a trockistákig.

Gyakorlatilag sokkal jelentékenyebb volt a baloldalon a szociáldemokrácia hatása és szerepe. Szemben más szociál­demokrata pártokkal, Magyarországon a demokratikus szocialista mozgalom radikalizálódott a kilencszázhúszas évek közepe óta, nem utolsó sorban a Horthy-rezsim brutálisan elnyomó jellege miatt. A szociáldemokrácia jól-rosszul tűrte a kebelében szervezkedő szélsőbaloldali csoportokat, elsősorban az antisztálinistákat, Karl Korsch és Trockij követőit, Kassák csoportját, a Moszkvához nagyjából hű, de a KMP-től független kommunistákat is, akiknek Demény Pál volt a vezetőjük (a Rákosi-korszak „vasálarcos” foglya).

A moszkvai pörök után olyan független értelmiségiek, mint Ignotus Pál, József Attila, Fejtő Ferenc (az utóbbi kettő egykori kommunista) előre megfontolt szándékkal közeledtek az SZDP-hez, amelyet ekkoriban a szociáldemokráciá­nak Garami és Kunfi óta legjelentékenyebb vezetője, Mónus Illés irányított (utána se volt hozzá fogható munkásvezér, és valamiért mégse őt emlegetik ma a régi szociáldemokráciára hivatkozók, ki tudja, miért). Mónus Illés az ausztromarxista hagyomány követője volt, ugyanakkor sokkal keményebb antikommunista, mint az osztrák vagy a francia testvérpárt politikusai. Népfrontpolitikus volt, aki élénken tudatában volt a fasiszta veszedelemnek (a nyilasok gyilkolták meg aztán 1944-ben), de a reménybeli szövetségeseket nem kereste, nem is kereshette a kicsiny, illegális és vakhitű, ám hősies kommunista pártban. Mivel az erősödő népi tábor a szociáldemokrácia riválisa volt „a harmadik úton”, az októberista radikalizmus pedig összezsugorodott, a szocdemeknek nem maradt más potenciális szövetségesük, mint a korábban olykor „szalonkommunista” attitűdökkel is kísérletező baloldali humanista értelmiség (amelyet ma alkalmasint „liberálisnak” neveznének).

Mind a népi Válasz, mind az „urbánus” Szép Szó harmadik utas volt (a kapitalizmus és a Szovjetunió között), mind a Válasz, mind a Szép Szó népfrontos akart lenni, de néhány dolog elválasztotta őket egymástól: a Szép Szó köre nyitott volt a Szociáldemokrata Párt irányában, de zárt a kommunisták és a szélsőjobboldal felé, a népiek pedig éppen megfordítva. De amit soha, soha nem szabad elfelejteni: mind urbánusok, mind népiek szemben álltak a Horthy-rendszerrel.

Fejtő és szerkesztőtársai – illetve elv- és bajtársaik a polgári liberális sajtóban, a Népszavában, az SZDP folyóiratában, a Szocializmusban, az októbrista-radikális Századunkban, Kassák Munkájában, a baloldali katolikus Korunk Szavában, az „újhumanista” Apollóban vagy A Toll nevű furcsa, liberális irodalmi bulvárlapban – hihetetlenül alapos munkát végeztek a jobboldali, korporatista-nacionalista, álságos „antikapitalizmusnak”, a fasiszta fordulat világszemléleti előkészítésének leleplezése terén, szemben a kommunisták elvtelen szövetségi politikájával. Említsük itt meg a Szép Szó két zseniális írójának, K. Havas Gézának és Gáspár Zoltánnak a nevét, akiknek a folyóirat megszűnése után a Népszava nyújtott szellemi otthont, már amennyire a horthysta cenzúra engedte. József Attila, Fejtő és Ignotus Pál máig érvényesen fejtette ki az antihitlerizmus és antisztálinizmus emberbaráti, szabadsághívő, a politikai hisztériának nem engedő krédóját. (És itt meg kell említenünk az elfelejtett Rónai Zoltán, Böhm Vilmos és Faragó László ausztromarxista-szocdem antifasiszta publicisztikáját is.)

A totális fasiszta hatalomátvétel a második világháború előestéjén Párizsba űzte Fejtőt – akkor még mint a Népszava tudósítóját -, aki bujkált a náci megszállás alatt, 1945 után mint a párizsi magyar követség sajtóattaséja próbálta szolgálni az új, „koalíciós” magyar demokrácia eleve vesztett ügyét, s aki aztán a Rajk-pör miatt – együtt Károlyi Mihállyal, Böhm Vilmossal, Vámbéry Rusztemmel, Szabó Zoltánnal, Schöpflin Gyulával és másokkal – szakított a magyar „népi demokráciával”, a félhivatalos AFP (Agence France Presse) hírmagyarázója lett. Megírta klasszikus, számtalan nyelvre lefordított és ma is a legtöbb nyugati egyetemen tankönyvként használt alapművét „a népi demokráciák történetéről”. Ez a könyv nem volt hidegháborús uszítás, de nem is volt többé szocialista, habár a szocialista irányzatokkal szemben ez idő tájt szokatlan empátiát, megértést tanúsított. Fejtő az ötvenes évek óta az európai sajtó sztárja volt, döntő volt a befolyása a jugoszláviai „különút” és az 1956-i magyarországi demokratikus forradalom európai megítélésében. A demokratikus magyar emigráció – amelynek érdemeit máig nem méltányoljuk eléggé – írói közül Fejtő volt az egyik legeredményesebb, őt (együtt londoni barátaival, Szabó Zoltánnal, Révai Andrással, Koestlerrel, Manchesterben Polányi Mihállyal) 1956-os forradalmunk fontos szereplői között kellene számon tartanunk. (A forradalom menekültjei, a kádári ellenforradalom száműzöttei kicsit később csatlakoztak ehhez a munkához: Kéthly Anna, Aczél Tamás, Méray Tibor, Kende Péter, Heltai György, Molnár Miklós, Nagy Balázs és mások.) A demokratikus Magyarország nyugati híveinek tábora Fejtő nélkül soha nem jöhetett volna létre. Fejtő a kelet-európai rendszerváltás nagy nyugati támogatói közé tartozott.

Az utóbbi években Fejtő tevékeny részvevője lett a magyarországi politikai harcoknak, nem titok, hogy álláspontjával gyakran nem értettem egyet, és ő is elégedetlen volt az én írásaimmal.

Fejtő a harmincas évek óta alapjában mindig a jó ügyet támogatta, s ez több mint amit nemzedéke nagyjai közül a legtöbben elmondhattak magukról. Tévedhetett, de a zsarnoksággal soha nem egyezett ki, s így kimagaslik – kevesedmagával, így Bibó Istvánnal együtt – a tragikus huszadik század értelmiségének bűnökkel mocskolt átlagából. Az új Magyar Köztársaság hűséges és önzetlen munkása távozott közülünk, 1945, 1956 és 1989 koronatanúja és krónikása.