Úgy ment el, ahogyan élt: méltóságteljesen. A párizsi kórház erkélyén, ahova tüdőfertőzése okán utalták be, beszélgetés közben állt meg hirtelen a magyarságért csaknem egy évszázadon át dobogó szíve. A mondat félbeszakadt…

Fejtő Ferenc halálhíre mélyen megdöbbentette azokat, akik ismerték és tisztelték. Szerkesztőségünket nemkülönben, ahol a magyar újságírás doyenje nem egészen 95 évesen fordult meg, amikor életében először – és immár utoljára – Erdélybe látogatott.

Korábban erre nem volt lehetősége. A fasizmus elől 1938-ban menekült Franciaországba, ahol a francia ellenállásban is megállta a helyét. Szoros barátságot kötött azokban az években Albert Camus-vel. A második világháború utáni magyarországi rendszer sem tartotta számon a kegyeltjei között, így csak 1989 júniusában, Nagy Imre újratemetésére látogathatott haza.

Átélte a múlt századot. A monarchia idején született, gyermekként élte túl az első világháborút meg mindent, ami azt követte. Huszonévesen, barátjával, József Attilával együtt alapította, majd 1935–1938 között szerkesztette is a Szép Szót. A második világháború után Franciaországban előbb az AFP, a francia nemzeti hírügynökség kelet-európai hírmagyarázója, majd fôszerkesztő-helyettese volt. Összesen harminc évet töltött az AFP-nél, s ebben az időben ő tájékoztatta a nyugati közvéleményt a Rajk-perről, a kommunista rendszer valódi arcáról, amit aztán 1956 vérbe fojtása bőségesen igazolt. Elbeszélgetett Titóval, Fidel Castróval, Willy Brandttal, s mindegyiküknek nyíltan elmondta a véleményét. De Gaulle-t és Mitterrand-t egyaránt csodálta és bírálta.

Vérbeli újságíróhoz illő módon, minden érdekelte. Úgy tudta hallgatni beszélgetőpartnereit, hogy az embernek az volt a benyomása, számára fontosabb téma nem is létezik. S ha nem értett egyet a kifejtett állásponttal, értékeléssel, igazi tudósként, higgadtan prezentálta ellenérveit. Soha nem legyőzni, mindig csak meggyőzni akart. Azt azonban rendkívüli vitalitással tette, utolsó éveiben is.

Négy évvel ezelőtt Erdélybe is nyitott szívvel érkezett, s nem rejtette véka alá: azért jött, hogy az erdélyi magyarság politikai elképzeléseivel, életével, gondjaival közelebbről is megismerkedjék. Szerkesztőségünkben Kolozsvári Grandpierre Emilre és más erdélyi barátaira utalva állapította meg: az általuk számára sokszor leírt helyre tér vissza, s ez olyan, mintha hazajönne.

Amikor Párizsban, a Centre Pompidou mögötti lakásán először felkerestem, főképpen könyveiről és jövőképéről beszélgettünk. Igazi szociáldemokrata volt, a magyar szociáldemokrácia talán utolsó markáns egyénisége, aki „szabad európaiként” határozta meg önmagát, és aki a 21. századról kissé borúlátóan azt állította, hogy az „amerikai évszázad” lesz.

Hívő ember volt, akit a vallás és Isten dolgai oly mértékben foglalkoztattak, hogy a katolikus egyház is felfigyelt gondolataira. Ahogyan a történelem-, társadalom- és politikatudományokat művelők világa is, akik habzsolták a magyar tragédiáról, a prágai államcsínyről, a csehszlovák tavaszról, II József császárról vagy pedig az Isten és a zsidóság, a zsidóság és a magyarság közötti kapcsolatokról írott könyveit és tanulmányait. Kritikusai legfeljebb annyit vethettek a szemére, hogy történészként írt szövegeiben is fel-felvillant a globális vagy lokális párhuzamokat megvonó újságíró, mint ahogyan újságcikkeiben is menetrendszerűen kiszólt belőle a világot távlatokból szemlélő történész.

Bár politikai meggyőződéseit fennhangon hirdette, soha nem volt egyetlen politikai pártnak sem a tagja. Független gondolkodó volt és maradt, olyan ember, aki Párizsból is örökké Budapestre figyelt, aki a franciák között élt ugyan, de soha nem szűnt meg magyarul érezni.

Fájdalmára csaknem egész életében ellenzékinek számított a saját hazájában. A Horthy-rendszerben csakúgy, mint az 1949 után berendezkedett kommunista világban is. Ami nem csoda, hiszen a fasizmust és a kommunizmust egyaránt elítélte, legfeljebb azok ideiglenes sikereinek okait fürkészte a rá jellemző kíváncsisággal.

Bár egészen fiatalon áttért a katolikus vallásra, s nyugati évtizedeiben elévülhetetlen szolgálatokat tett a nemzetének, a magyar szélsőjobboldal soha nem bocsátotta meg neki, hogy a holokausztot túlélte. Bizonyítja ezt az is, hogy halálhírét az egyik neonáci magyar hírportál – amelynek nevét sem írom le – tegnap délben a következő címmel jelentette be: „Tisztul a levegő: Fejtő sem magyarelleneskedik tovább”. Aztán következett a hír: „Elpatkolt hétfőn Párizsban Fejtő Ferenc „magyar” történész, újságíró (értsd: Népszava), Kelet-Európa szakértő – közölte a családja. 98 éves volt, meglehetősen sokáig szennyezte a közéletet.”

Népszava. Így van, a budapesti Népszava című szociáldemokrata irányultságú napilap tiszteletbeli főszerkesztője volt. Azok elv-társai, akik még holtában is gyalázzák, akik soha nem képesek megbocsátani zsidó származását és egyenes beszédét, a holokauszt idején családjának 35 tagját pusztították el, köztük édesapját és öccsét is.

Fejtő Ferenc ezt a gyászt élete végéig magában hordta. Többnyire némán, szavát csakis akkor emelve fel, amikor a szélsőjobboldal réme szeme előtt időről időre ismét megjelent. Amikor vezető magyar politikust kellett kioktatni arról, hogy nem a baloldal „rontott rá a nemzetre, amikor csak alkalma adódott rá”, hanem a jobboldal ártott mérhetetlenül a magyarságnak azzal, hogy két világháborúba beleráncigálta, feudális állapotokban tartotta, a nemzetiségi jogokat megtagadta, és az ország szétszaggatását előidézte.

Mindezekért mély fájdalmat érzett a szívében. Olyantájt, ahova különböző államfők a francia becsületrendet és a legmagasabb magyar kitüntetéseket rátűzték. Pedig a szíve nem a fájdalomra, hanem sokkal inkább a szerelemre teremtetett, ezt mindenki pontosan tudta. Az a sármőr Fejtő, mondták róla a hölgyek, idősebbek és fiatalok egyaránt.

Mosolygós arcát, derűs tekintetét, jó humorát, okos szavát, bölcs intéseit megőrzöm magamban, amíg élek.