Most sajnálom csak igazán, hogy nem jártam mellette mindig magnóval. Az utóbbi évek nagy ajándéka volt ugyanis, hogy minden nyáron több-kevesebb időt Fejtővel tölthettem. Ilyenkor lakásunk a XI. kerületi Szentpéteri utcában valóságos irodalmi szalonná vált. A reggelik – órákon át tartó, irodalomról, politikáról, filozófiáról, zenéről szóló, végeláthatatlan történetek – legalább délig tartottak. Leginkább József Attilától indultak, de egyik történetet a másikba öltve már Párizsban voltunk Albert Camus-vel vagy Horvátországban, ahova gyerekkori emlékei kötötték. Imádott édesanyjával, akinek ölében ülő kisfia kérésére újból és újból el kellett játszania az Apassionatát. Vagy Nagykanizsán, ahol édesapjának újságja és könyvesboltja volt, majd ahol mostohaanyjával járt a katolikus templomba, ahol Bachot és Mozartot hallgatva jutott el a katolizálás gondolatáig.

Aztán a vajdasági magyarok helyzetéről vagy az erdélyi állapotokról faggatott. Naprakész akart lenni mindenről, ami a hazát, a kisebbségi helyzetben élő magyarságot érinti. S közben kért egy Ady-kötetet, mert A Kalota partján című verset akarta felidézni:

„Pompás magyarok, templomból jövet / Mentek át a Kalota folyón / S a hidat fényben majdnem felemelte / Az ölelő júniusi nap”.

Mert Ő tanár is volt sok egyéb szerepe mellett, aki a Mester utcai kamaszoknak és a makói hagymásoknak is úgy tudott mesélni, hogy közben hihetetlen kíváncsisággal hallgatta őket. Tőlük tanulta, milyen is az élete Magyarországon a szegényeknek, a kiszolgáltatottaknak, és mit tesznek azok, hogy megváltoztassák azt.

S nem találkoztam még egy ilyen emberrel, aki úgy tudott a hazáról, a magyarokról beszélni, annyi szeretettel, aggodalommal, anélkül, hogy nacionalista felhangjai lettek volna. Holott meg lett volna az oka, hogy gyűlölje ezt az országot, s az errefelé élőket. Harmincöt közelebbi-távolabbi családtagját ölték meg a holokauszt idején, többek között édesapját, öccsét. Nem tudta megmenteni őket. Fájdalom és szomorúság igen, de gyűlölet soha nem volt a hangjában, ha erről esett szó.

Délutánonként kicsit pihent, s aztán jöttek a barátok, a hódolók, a meghódítottak s a meghódítandók. Krasznahorkaytól kezdve Varnus Xaverig, újságírók, televíziós felvételt készítők. Politikusok és kritikusok. Mert jelentős eseménynek számított, ha hazajött. S mindenkivel úgy tudott beszélgetni, s úgy tudott az emberre figyelni, hogy mind azt hitték, azt hittük: mi vagyunk számára a legfontosabbak. S az adott pillanatban ez így is volt.

Meghódított mindenkit, s udvarolt a maga egyedülálló sármjával mindenkinek, a fiamtól kezdve annak kedveséig, a véletlenül beesett szomszédtól a parlament elnök asszonyáig. Ha Mórahalmon vagy Hévízen nyaraltunk, pillanatok alatt megjelent a környék irodalom és politika iránt érdeklődőinek hada. De odavándoroltak hozzá Szegedről, Budapestről, Pécsről, Olaszországból, Ausztriából is a barátok, ismerősök, akik mind úgy érezték, különleges kapcsolatban állnak Fejtő Ferenccel. Habsburg Ottó ugyanúgy örömmel vette a vele való találkozást, mint Göncz Árpád. És Gyurcsány Ferenc, aki budapesti kórházi tartózkodása során többször meglátogatta, hogy mellette ülhessen, s meghallgassa Fejtő aggódó, figyelmeztető szavait. Mert Ő a politikát Franciaországban élte, tanulta. A szociáldemokrácia két nagy baját, a gyávaságot és a gyámoltalanságot nem itt látta először.

Reggelente, ha egy mód volt rá, áttekintette a napi francia, angol és magyar nyelvű sajtót. De folyamatosan dolgozott a Corriere della Serának, s komolyan vette a Népszava örökös főszerkesztését. Bár láttam, hogyan tölti napjait, nem tudom megfejteni, miképpen dolgozott annyit és oly könnyedén, hogy még Méray Tibor, a legjobb főszerkesztő is, aki valaha létezett, elismeréssel szólt arról, hogy Feri milyen rövid idő alatt volt képes megírni olyan fontos cikket, mint például a „Történelmi lecke Orbán Viktornak”, amelyben elsőként utasította vissza az őt mélységesen megdöbbentő orbáni vádat: „Amikor a baloldal erre időnként lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére.”

A provinciális magyar gondolkodást, az egyre rémisztőbb, kisszerű magyarországi politikai gyűlölködést aggodalommal figyelte. Utolsó hónapjaiban maga mondta, úgy érzi, ez tesz legrosszabbat egészségi állapotának is. Aggodalom a hazáért. Ki hiszi el, hogy egy 1938 óta Párizsban élő, többszörösen sikeres, elismert, a francia politikai elit és a mindenkori francia kormány számára az utolsó pillanatig fontos és mérvadó személyiség nem az öregséggel, nem a betegségeivel, hanem szülőhazájával foglalkozott?

Az utolsó másfél évben Erdélyből szakavatott, fiatal ápolólányok voltak mellette Párizsban, elviselhetővé téve a „lét elviselhetetlen könnyűségeit”. Mintegy jelképesen arra nézve, hogy Fejtő egyben tudta és egyben akarta látni és tartani ezt a globalizálódó, ám mégiscsak darabjaira hullott világot.