Gondoljuk újra a kabátot! – szólt a mellette ülő igen befolyásos íróhoz barátja, a tettre kész kultúrpolitikus.

– Ja, azt? Hát jó, gondoljuk – felelte rá az igen befolyásos, sőt bejáratos író.

Kihörpintették fröccseiket, fizettek, indultak. A pinceborozótól két utcával odébb nyitott ugyanis kabátboltot szegény József Attila azokból a kabátokból, amelyekről a halála után állították a visszaemlékezők, hogy mindet, de mindet ők személyesen ajándékozták neki. Csaknem hiánytalanul megvolt még a teljes árukészlet, csupán az az egy darab kelt el néhány nappal korábban, amelyet Fejtő Ferenc adott a költőnek. A munkásmozgalmi múzeumból jött érte valaki, de az is alkudott az árból. Szegény József Attila üzletében katonás rendben lógtak a felöltők a vállfákon, ő maga, pedig pultnak kinevezett íróasztala mögött üldögélt, fejét oldalvást a tenyerébe hajtva, hogy ha bárki betér, ne lehessen kétsége afelől, hogy igazi költővel van dolga. Előtte az asztalon számlatömb, nyugtatömb.

Amikor a két cimbora benyitott az üzletbe, szegény József Attila gyorsan elhatározta, hogy nem fogja őket a szokásos szónoklataival traktálni, inkább azon lesz, hogy a nagy hatalmú barátokat beszéltesse. Nyomban meg is kérdezte tőlük:

– Mi újság mostanában felétek?

– Nagy újság van! – vágta a rá a kultúrpolitikus. – Mostantól úgy fogjuk támogatni a költőket, írókat, ahogyan még sosem voltak támogatva. Vége az ínséges időknek, annak, hogy a magyar költőnek két-három állás mellett is nyomorognia kelljen. Mostantól csak leül szépen, és ír és ír, hátat fordíthat örökre a napi gondoknak.

– Akkor itthagyhatom végre ezt a nyavalyás kabátboltot. Van fogalmatok róla, hogy mennyi a rezsije?

– Tudod, Attilám, ez nem olyan egyszerű. Nem adhatunk állami támogatást olyan költőnek, akinek sara van az APEH-nél – s itt az igen befolyásos író a bolt falára akasztott, az APEH Üldözötteinek Szövetsége tagságát igazoló bekeretezett irat felé bökött.

– Aztán meg az olyanféle alkotótársakat, akiket idővel örökre elfeled az utókor, életük során anyagi biztonsággal és talmi sikerekkel kötelességünk kárpótolni a későbbiek miatt. De mit is mondtál, Attila, hány kötetet adtál el a könyvhéten? Hármat? Be kell látnod, hogy egyelőre nem éred el az irodalmi köztudat ingerküszöbét, már megbocsáss, de egészen egy új érzékenységű generáció jelentkezéséig sokan eléggé közepesnek is ítélik a költői teljesítményedet.

– Barátaim, ti már most tudjátok jól, hogy zseni vagyok, és azt is, hogy nyomorgok… Kiket fogtok ti mostantól támogatni? Azokat, akik eddig is ösztöndíjról ösztöndíjra röpdöstek, most, hogy éppen letűnt az előző irodalmi kánon, s talán más is szóhoz juthatna?

– Ne így nézd a dolgot, Attila – csóválta a fejét a kultúrpolitikus. – Akinek mi támogatást adunk, az a tenyerünkből eszik, ergo azt fogja írni, ami a mi szájunk íze szerint való. Belekényelmesedik a jóba, elsilányul, kiég, míg te megírhatsz olyan verseket, amikben olyanok vannak, hogy a semmi ágán, meg hogy mászik a súrolókefe, meg hogy dolgozni csak pontosan, szépen…

– Én úgy is el tudnám képzelni, hogy adtok pénzt, de nem szóltok bele semmibe.

– De mi nem. A világért sem – rázta a fejét a másik kettő.

– Akkor se döntsétek el felülről, hogy nekem nyomorognom kell-e! Ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, mondta Jézus is. A költői életmű különben sem azon múlik, hogy eleget éhezik-e a költő, hanem azon, hogy zseni-e.

– Ne szívd mellre, Attila – vigasztalták –, gondoltunk rád is, hoztunk neked egy szép kabátot, kopott egy kicsikét, de nézd csak meg, márkás…