A szükséges rossz elmélete a legkártékonyabb erkölcseinkre. Úgy belemenni egy küzdelembe a jóért, hogy az ember már a saját tetteibe belekalkulálja a rosszat, úgy kiállni az igazságért, hogy már eleve belenyugszunk az igazságtalanságba, a megalkuvásnak ez a szentesítése lehet, hogy politikai erény, de fölötte erkölcstelen. (A 27 éves Fejtő első könyvét, az Érzelmes utazást, 1936-ban írta.)

A világszemlélet nemcsak az ízlés, a társadalmi helyzet, a neveltetés és a részvét minőségén múlik, hanem a vérmérsékleten is. … Ösztönösen írtózom az erőszak minden formájától; sem a magam, sem a mások megkínoztatásában nem tudok örömet lelni, mert még a nyárspolgári állott szagot is jobbnak tartom, mint a vérszagot. Lehet, hogy a történelmet valóban nem okosak és okosan csinálják … Ám ebből rám nézve legfeljebb az következik, hogy nem fogok „történelmet csinálni”. S ez nem is célom. A válságos korok mérsékeltjei végeredményben sokkal vakmerőbbek, mint a szélsőségesek, hiszen mindkét részről kapnak pofonokat. … S mégis nyugati embernek akarom tekinteni magamat, mindenképpen, még akkor is, ha a Nyugat, ahogy eszményeim, a valóságban sehol sem található. Ha nem is volna, ki kellene találni. … Magam is, aki nem is oly régen a festőével azonos nézeteket vallottam, korántsem azért álltam ott, mintha kedvemre lett volna az erőszak vállalása, hanem mert szükséges rossznak tartottam. Ma azonban úgy látom, hogy a szükséges rossz elmélete a legkártékonyabb erkölcseinkre. Nem azt mondom, hogy a világban nincs olyan rossz, amely már azáltal, hogy van, bizonyára szükséges. De úgy belemenni egy küzdelembe a jóért, hogy az ember már a saját tetteibe belekalkulálja a rosszat, úgy kiállni az igazságért, hogy már eleve belenyugszunk az igazságtalanságba, a megalkuvásnak ez a szentesítése lehet, hogy politikai erény, de fölötte erkölcstelen. Elismerem, hogy a világtörténelem nem az embernek erkölcsi célkitűzései szerint igazodik. De ebből épp az ellenkezőre következtetek. Az embereknek szükségük van mégiscsak elvekre és eszményekre, ha nem másért, hát hogy megcsúfolják őket. A szükséges rosszat felszólítás nélkül, önként, amúgy is megcselekszik. Mi, akiknek mesterségünk, hogy az emberi együttélés kellemesebb formáiról álmodozzunk, akiknek föladatunk, hogy az eszméket kidolgozzuk és értelmezzük, nem tehetünk mást, mint hogy eléjük tárjuk a szükséges jót. Lehet, nélkülözhetetlen feladatot teljesítenek azok is, akik az eszményeket kissé vagy nagyon korrumpálják, hogy alkalmasabbá tegyék őket a mindennapi használatra. Az emberi értelem természetrajzához tartozik, hogy az igazságot csak úgy képes megemészteni, ha kellőképp meg van hamisítva. Magam is, mikor neki kezdtem a világszemlélet-szerkesztésnek, feltételeket szabtam eléje, s maga a fő feltétel, hogy ne kívánjon tőlem túlságos áldozatokat, a szokványos erkölcs szerint alaposan kifogásolható. Kanti értelemben is nagyon erkölcstelen volnék, mert az erőszakosságról, a fő bűnök legfőbbikéről való lemondás nem kerül semmilyen erőfeszítésembe. De amint hogy a politikában nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy hatalom gyarló érdekei véletlenül összetalálkoznak jóakaratú emberek kívánságával, úgy azt hiszem, az én esetemben esendő célzattal szerkesztett meggyőződéseim nem ellenkeznek „az erkölcs örök törvényeivel”. S ez természetes is. Az az embertípus, az „intellektuel”, amelynek hajlama a szemlélet és cselekedete a megfogalmazás, a gyakorlattal szemben önkéntelenül az elvek és fogalmak érdekét képviseli. Nem csinál politikát, tehát legalább ő mentes lehet a politikusok hibáitól. Nem akkor követ el árulást, amikor megfutamodik a kézitusától s lelke üdvén munkálkodik, hanem ha a kézitusa izgalmáért feladja a szemlélethez való jogát és kötelességét. Igazi küzdelme eszmei; oly fegyverkovácshoz hasonlít, aki maga sohasem használja hajlékonnyá kalapált pengéit.