A világon elsőként – már néhány hónappal az 1956-os forradalom kitörése után – könyvben tárja fel a történéseket Fejtő Ferenc. 1957-ben Nagy Imre portréját is megírja. Amikor 1981-ben összefoglalóan elemez, a magyar titkosszolgák még mindig szigorú jelentéseket írnak róla. Nem kívánatos személy a kommunista Magyarországon, de ez nem is csoda…

„A magyar-szovjet megbékélés útja kétségtelenül Nagy Imre rehabilitásán keresztül vezet úgy, ahogy 1956-ban Rajk rehabilitásán át történt. Hazugságra és a lélek megerőszakolására nem lehet szilárd épületet emelni.” 1957-ben ezekkel a szavakkal fejeztem be Nagy Imre személyéről és gondolatairól írott (magyar nyelven még nem olvasható*) tanulmányomat. Nagy Imre és leghívebb munkatársai – Maléter tábornok, Gimes Miklós és Szilágyi József – kivégzése véget vetett minden reménynek, amely a kemény megtorlás ideje alatt is pislákolt az emberekben, hogy hátha mégis békésen és igazságosan oldódik meg a magyar kérdés. Amíg Nagy Imre élt, addig mindig elképzelhető volt, hogy vagy politikai megfontolásból, vagy igazságérzetből arra tartogatják, hogy segítségével rendezzék a szovjet-magyar viszályokat … Ha az oroszok számára Nagy volt a lázadó, a magyarok szemében inkább békéltetőnek számított: kommunistaként és hazafiként őt látták a legalkalmasabb közvetítőnek a magyarok és a Kreml között. … Azzal, hogy a szocialista tábor egységének nevében megölték Nagyot, a magyarok számára hiteltelenné tették a szocialista szót. Számukra ettől kezdve a szovjet tömbhöz való tartozás minden nekik tett anyagi engedmény ellenére is gyógyíthatlan és megalázó szolgalétet jelentett. …

Nagy megtehette volna azt is, amit Kádár: meghajolhatott volna a Kreml döntése előtt. Tudomásom szerint a jugoszlávok szerették volna Nagyot kibékíteni Kádárral. Választása annál is drámaibb volt, mert tudjuk, hogy a Nagy-kormány a forradalom nyomására nemcsak 1953-as programját haladta meg, hanem még Nagynak 1955-56-ban kifejtett gondolatait is. Átlépte a határt, amely Tito és Gomulka „független szocializmusát” elválasztotta a parlamenti demokráciától. A nép vágyainak engedő Nagy Imre engedhetett volna a szovjet nyomásnak. Nem így tett, mert hitte, hogy igaza volt, hitte, hogy akkor cselekedett helyesen, amikor a felkelőkkel vállalt szolidaritást a párthűség fölé helyezte.

A nemzetközi kommunizmus számára ez botrányos viselkedés volt. Így lett számukra a gyönge emberből, akit elsodortak az események, a párt árulója. A nyugodt ember így vált jámbor és szívélyes magyar kommunistából a legutáltabb elhajlóvá.

Nagy személye összeforrt a kommunista rendszer első komoly megkérdőjelezésével, az első, annak meghaladására tett kísérlettel. Ezért nem volt nyugalma a Sztálinhoz hű kommunista apparástusnak mindaddig, amíg Nagy lélegzett. Az ő lélegzete ugyanis halálos veszélyt jelentett számukra. Úgy gyűlölték Nagyot, mint a demokratizálás szimbólumát. Az eszmét, az antitotalitárius, népszerű, posztkommunista forradalom (vagy fejlődés) eszméjét akarták Naggyal együtt megsemmisíteni. De meglehet-e semmisíteni azt az eszmét, amely egy nép legmélyebb aspirációit fejezi ki?

*Portrait d’Imre Nagy. Fejtő Ferenc előszava Nagy Imre Un communisme qui n’oublie pas l’homme [Egy kommunizmus, amely nem feledkezik meg az emberről] c. könyvéhez. Tribune Libre, 1957.