Az életrajz gyanús műfaj, akár a memoárok. … azt hiszem, jogosan kutatunk a nagy emberek hagyatékában … Tisztelettel és tapintattal, de felboncolhatjuk őket. Így halálukban is segítőtársainkká válnak a legnagyobb kalandban: a saját magunk megismerésében” – kommentálja Fejtő Ferenc 1947-ben kalandregény köntösbe bújtatott könyvét. Heinrich Heine életének hű krónikása kívánt lenni, ma is olvasmányos, izgalmas regényt írt.

Részlet a „Farsang és kolera” c. fejezetből

A júliusi forradalom nem váltotta be a reményeket, amelyeket a francia entellektüelek és demokraták fűztek hozzá. „L’avenir est magnifique!” (A jövő nagyszerű) – kiáltotta Victor Hugo egy 1830-ban írt mámoros versében. A jövő nem lett nagyszerű, a mámort kiábrándulás követte. …

Heinét forradalmi és patrióta gondjai, valamint irodalmi tevékenysége nem gátolták meg abban, hogy belevesse magát a párizsi élet mozgalmas áradatába. Nagyon megszerette Párizst. „Ez az egyetlen hely, ahol még a boldogság hiánya is elviselhető” – idézte Madame Staël szavait. Heinének, mint a legtöbb idegennek – tegyük hozzá, a legtöbb párizsinak is – Párizs annyi, mint Franciaország. Az ország maga nem más, „mint Párizs nagy külvárosa”. Párizs annyi, mint a világ. Valóságos ditirambust zeng Párizsnak, hálaképp a boldogságért, hogy fiának nevezheti magát.

… megkezdődött a farsang, ezer bohóságával, báljaival, utcai vigalmaival… Álarcos, farsangi mezes alakok hajtanak át felcicomázott kocsikkal, rikoltozva, énekelve, gesztikulálva a kivilágított, emberektől feketéllő, rosszul kövezett utcákon. A köztársaságiak azt suttogják ugyan, hogy a maszkásokat a rendőrség bérelte ki, hogy azt a benyomást keltse, hogy „a nép vigad”…, de Heine nem hisz a pletykában. A nép vigad, felejtve fájdalmait és gondjait. A nép vigad, mert él, s mert Párizs áll és áll a farsang, s mert élni, fiatalnak, táncos lábúnak lenni s rikoltozni – még üres zsebbel és korgó gyomorral is – jó és kellemes. Húshagyó kedden a bolondság az úr, a Kövér Ökör a király s a muzsika az egyetlen beszéd.

Majd fújni kezdtek a böjti szelek, a város lecsillapodott. Heine a nehezen fűthető hotelszobában, kissé gémberedő ujjakkal írta cikkeit. Március végén – épp a böjt derekán – egy furcsa, rövid hírecske jelent meg a lapokban, amely néhány kolerás megbetegedésről beszélt… De mivel kisütött a nap, és langyos szellő fújdogált, a párizsiak nem ügyeltek a hírre; a bulvárokat és sétányokat megtöltötték a sütkérező, csevegő tömegek, s az esti böjti mulatságokon ezer meg ezer fiatal álarcos pár ropta, illegve-billegve és sipítozva a kánkánt, s nyelte, a táncban kimelegedve, a jégbe hűtött italokat.

Heine is ott volt egy ilyen bálon, unokafivérével, … bemutatta egy kis grizettnek, maga mellé is kerített egy kis pisze orrú, barna lányt, és vígan keringőztek, amikor figyelmüket egy Arlequin vonta magára, aki hirtelen rosszul érezte magát, letépte álarcát. A körülötte állók ijedten rebbentek szét, amikor megpillantották elkékült arcát. A nevetés elnémult, a zene elhallgatott. Nemsokára négy-öt fiáker hajtott az Hôtel de Dieu-kórházba, ahová már a város minden részéből érkeztek halálra vált arcú, farsangi ruhás fiatalok.

… tanúja lett Heine a rongyszedők tragikomikus lázadásának is. A párizsi rongyszedők, akik céhbe voltak szervezve, munkájukat a járvány tombolása idején sem hagyták abba. A községtanács egészségügyi bizottsága úgy találta, hogy a városban felraktárolt szemét, amelyben a rongyszedők kotorásznak, hozzájárul a kolera miazmáinak terjesztéséhez. Új szemeteskocsikat állítottak tehát üzembe, s elrendelték, hogy ezek a kocsik minden reggel egyenesen a város határában lévő telepre vigyék ki Párizs szemetét. A rongyszedők sérelmesnek tartották az intézkedést. Összebeszéltek a zsibárus céhvel, s együttes erővel megrohanták a vadonatúj szemeteskocsikat, amint épp a Szajna mentén kifelé haladtak; elűzték a kocsisokat, összetörték a szekereket, s a Szajnába vetették őket.

Alighogy elült a rongyszedőlázadás zsivalya, az a hír zaklatta föl a várost, hogy a halottak ezrei nem is a kolerának, hanem tömegmérgezésnek áldozatai. Franciaországtól keletre, például Észak-Magyarországon, természetesen a zsidókat tették felelőssé a koleráért is. Párizsban, ahol még a babona is baloldali, a legitimistákat és a papokat gyanúsították. A rue Vaugirard-on a felizgatott tömeg meglincselt két „gyanúsan viselkedő” férfit, akiknél motozáskor valami fehér port találtak. A nyomozás megállapította, hogy szegény flótások klórmeszes csomagot vittek haza. Aztán halotti csönd váltotta fel a dühös kiáltásokat, a máskor oly népes bulvárokon alig lézengett egy-két járókelő, a szalonokban fojtott hangon folyt a társalgás, a színházakat becsukták. Egyetlen nap alatt – április tizedikén – több mint kétezer ember esett a cholera morbus áldozatául. Az egészségesek az elfüggönyzött ablakokból nézték rémülten a döcögő halottas kocsikat, amelyeket nem követett sem rokon, sem ismerős. „S mivel a halottas kocsik nem voltak elegendő számban, mindenféle egyéb kocsit is felhasználtak a temetési célra. Különös látvány voltak a fekete drapériás szekerek. Aztán már azokból sem volt elég, s fiákerokra rakták a koporsókat, keresztbe fektetve az ülés előtt, úgyhogy a koporsó két vége kinyúlt az ajtókon…”

Valami morbid kíváncsiság kihajtotta Heinét a Père Lachaise temetőbe. Amikor a temető közelébe ért, a fiáker hirtelen zökkenéssel megállt. Heine kihajolt a kocsi ablakán; elöl, hátul, körös-körül nem látott mást a kék ég alatt, mint koporsót. Több száz temetési kocsi torlódott össze a temető főkapuja előtt. A csendőrök kivont karddal igyekeztek helyreállítani a rendet, a kocsisok káromkodtak, itt-ott felágaskodtak a lovak, feldőltek a szekerek. A koporsók lezuhantak, s felnyíltak, a hullák kiestek belőlük. „A legborzalmasabb zendülésnek voltam tanúja -  írta Heine az Augsburger Zeitungnak. – A halottak lázadását láttam.”