Az Evangéliumban sehol sem találtam nyomát annak, hogy „Dávid házának eme sarja” Istennek hitte vagy mondta volna magát. Azt hiszem, Istenkáromlással vádolta volna mindazokat, akik Istennek tartják.

Az Élysée-palotában, Václav Havel tiszteletére adott fogadáson találkoztam Lustiger bíborossal, s kaptam az alkalmon, hogy feltárhatom előtte problémámat. Elérkeztem abba az életkorba, amikor az embernek illik a halálra gondolnia, és végrendeletet készítenie… Nos, én 1927-ben megkeresztelkedtem – mondtam neki -, s annál is inkább vágyom arra, hogy Rekviemet énekeljenek a koporsóm fölött, mivel mindig is vonzott az egyházi zene és a latin nyelven mondott mise. Mindkettőnek fontos szerepe volt abban, hogy áttértem katolikus hitre. Viszont szükségét érzem azonban annak is – fűztem hozzá –, hogy a Rekviemet – őseim iránti tiszteletből – a Kaddis, a halottakért mondott gyönyörű, megrázó imádság kövesse.

Párizs érseke azt válaszolta: mélységesen megért, és bizonyára tudom is, miért. Gondolkodik majd a kérdésen, és hamarosan választ ad rá.

Valóban, néhány hét múlva, egy késői órán, telefonon kerestek az érsekségről. „Itt Lustiger.” A bíboros elmondta, hogy gondolkodott beszélgetésünkön, kikérte munkatársai véleményét is, és biztosíthat, hogy „nihil obstat”: az Egyház részéről nincs akadálya óhajom teljesítésének. „Azt hiszem azonban, hogy a rabbikkal nehézségei lesznek” – fűzte hozzá.

Ennyiben maradtunk; s következő hónapok oly gyorsan repültek – tele munkával, örömmel, gondokkal –, hogy nem maradt időm a halálra gondolni. Mígnem 1996 márciusában a véletlen úgy hozta – nem hiszek a véletlenekben, jobban mondva, azt hiszem, hogy véletlenek csak véletlenül történnek –, hogy egy konferencián, amelyet a rue de la Procession-on rendeztek – a Nemzetközi Kapcsolatok Francia Intézete az Egyesült Nemzetek főtitkárát hívta meg előadónak –, a második sorba ültettek, René Samuel Sirat-nak, Franciaország főrabbijának a jobbjára. Akkor találkoztam vele először, de gyorsan egyetértésre jutottunk a politikai kérdésekben – miközben én természetesen tisztelettel tudomásul vettem, hogy neki kötelessége visszafogottan nyilatkozni. Kihasználtam az időt, amíg a késlekedő előadóra vártunk. Az ENSZ főtitkárát az ő személyes felelősségéről szándékoztam kérdezni azokkal a vérengzésekkel, népirtással kapcsolatban, amelyek a volt Jugoszlávia területén oly sok ártatlan ember életét oltották ki, és megannyi város, község lerombolásával jártak. Elmeséltem a főrabbinak Lustiger bíborossal folytatott beszélgetésemet. A szemembe nézett és megkérdezte:

- Hisz Ön Jézus istenségében?

- Nem – válaszoltam –, olyan értelemben nem hiszek benne, hogy Jézus valóban isten volna. Hiszem, hogy Jeshua – ez volt a héber neve – nagy próféta volt, talán a legnagyobb és az utolsó Izrael prófétái közül. Isten fia volt természetesen, mint ahogyan mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, aki, mint a Szentírás mondja, a saját képére és hasonlóságára formált minket. Az Evangéliumban sehol sem találtam nyomát annak, hogy „Dávid házának eme sarja” Istennek hitte vagy mondta volna magát. Azt hiszem, Istenkáromlással vádolta volna mindazokat, akik Istennek tartják. Az Evangéliumon keresztül – amelyet tisztelettel, figyelmesen, bíráló szemmel olvastam újra meg újra – Jézust istenien emberinek és alázatosnak látom.

- Ezek szerint Ön a Szentháromságban sem hisz? – kérdezte a főrabbi.

- Egy Istenben hiszek – feleltem –, Ábrahám, Mózes és a Jézusnak nevezett Jeshua Istenében.

- Nos, akkor Ön zsidó, és joga van a Kaddisra – mondta a főrabbi. Végezetül hívott, hogy látogassam meg, és két másik rabbi jelenlétében – ha jól értettem, ők lennének a tanúk – írjak alá nyilatkozatot, amelyben kijelentem, hogy nem hiszek Jézus istenségében és a Szentháromságban.

- Hadd idézzem, végezetül, Lustiger bíboros érseket, aki egy zsidó gyászszertartás alkalmából – származására utalva – kijelentette: „Zsidó vagyok és az is maradok, még, ha ez sokakat zavarna is.” Hozzátéve: „A keresztények, akik a zsidókat üldözik, a Messiást, Krisztust üldözik”. Zsidó vagyok én is, de kereszténységemet is vállalom. Zsidó-keresztény vagyok, még, ha ez sokak szemében képtelenségnek is tűnik.